Az agresszív megnyilvánulások sajnos már az óvodáskorú gyerekeknél is megjelennek. Sőt a depresszióra utaló jelek is. Éppúgy, mint a hullámzó kedélyállapot, a düh, a kétségbeesés, a hiszti és a gyakori sírás – okkal ok nélkül. Felelősségteljes felnőttként nehéz megérteni, hogy miért kezd hisztizni egy gyermek bagatell, apró dolgokért.
Manapság többnyire a tévére fogják az agresszió terjedését, én ez kiegészítem azzal, hogy bármerre nézünk, mindenhol jelen van. Az utakon, az ügyintézéseknél, a tájékoztatás során, a vásárlásoknál, a terápiáknál, a munkahelyeken, mi több az otthonunkban is. Ennek az egyik oka a folyamatos frusztráltság az anyagiak és az érzelmek miatt, az elvárásoknak való megfelelés, és a kisebb nagyobb célok eléréséért folytatott küzdelem. A másik pedig a szülők, felnőttek érzelmi intelligencia éretlensége.
Lássuk csak: a fő mozgatórugó a gyerekeknél az, hogy igényeik ki legyenek elégítve. Minden szinten lehetőleg. A szülőktől átvett érzelmek, viselkedési minták eléggé mélyen érintik őket, és mivel agyuk olyan, mint egy kis szivacs, ezért gyorsan elsajátítanak „forgatókönyveket”, amiket, aztán adott helyzetekben előkapnak és működtetnek. Mert ezt látják a felnőttektől is. A „tudni illik, hogy mi illik” elv alapján. Persze van olyan is, amikor erre nem hajlandóak, addig, amíg a saját igényük nincs kielégítve, illetve főleg akkor alkalmazzák, amikor azt szeretnék elérni, hogy megéljék a vágyaikat.
Szóval: nekünk felnőtteknek a legfőbb irányadó az a tudat kellene, hogy legyen, hogy „ÉSZÉRVEKKEL AZ ÉRZELMEKET FELÜLÍRNI LEHETETLEN”. A kulcsmomentum az, hogy mi felnőttek megtanuljuk kontrollálni érzelmeinket, és a mi felelősségünk, hogy hogyan tanítjuk meg erre gyermekeinket.
A család az a hely, ahol elméletileg a játszmák nélküli életre esélyünk van, hiszen elvileg, családon belül a szeretet megvan, feltétel nélküli, és a család a helyes önismeret legfőbb iskolája. Nézzük csak miért:
- a szocializáció elsődleges helyszíne (együttműködés)
- az érzelmi élet iskolája (érzelmek)
- a világ felfogásának, látásmódjának visszafogott térképe (tanulás)
Megelőzés gyanánt ajánlatos gyakorolni nekünk szülőknek a tényszerű helyzetfelmérést, az önvizsgálatot – hogy más helyzetekből hozott feszültségeinket elengedjük – és az elfogadást a különféle kialakult helyzeteket illetően. Csak így tudunk hátrálni egy lépést, megállni egy pillanatra, mély levegőt venni, hogy felismerjük szülői ösztöneiket, és akkor megfelelően tudjuk kezelni a kialakult helyzeteket.
A szakkönyvek olvasása néha nehezíti a folyamatot. Főleg akkor, ha a könyvben olvasottakat igyekszünk felismerni gyermekünk viselkedésében, és nem a gyermekünkre és a saját érzéseinkre figyelünk.
Tudni kell azt, hogy a szülőként való működésünkre leginkább mi van hatással:
- gyermekkorban megélt hiányaink,
- mindennapi frusztráltságaink,
- pillanatnyi érzelmi és fizikai állapotunk,
- más területekről áthozott feszültségeink,
- kitűzött céljaink minden területen,
- emberi játszmákra való késztetéseink.
A gyerekek különösen érzékeny lelkek, akik intenzíven működő radarjaikkal rögtön érzékelik a szülők érzelmi állapotát, és ösztönösen működtetik ősi késztetéseiket. A legtöbbet a bizonytalan szülők küszködnek, hiszen a gyerekek őket tudják a legkönnyebben bevonni emberi játszmákba, amely mai társadalmunk folyamatosan jelen lévő túlélési, önvédelmi technikája. Védekezni ellene nem lehet, a működési, működtetési szabályait kell megismerni, és felelősséggel eldönteni, hogy mennyire engedjük be az életünkbe. Pontosan úgy, mint minden mást az életünk során. Mi felnőttként ez talán meg tudjuk tenni, a gyermekeinket erre meg kell tanítanunk.
Korrekciós lehetőség gyanánt a helyes önismeretünket említem meg, ami legalább annyira önmagunk elfogadása pozitív és negatív oldalunkkal együtt, mint az életünk aktuális állapotának valós felmérése. (Bónusz gyanánt érdemes tudatosítani magunkban, hogy az aktuális helyzet, mint minden a mindennapi életünkben, a változás folyamatában van.) Csakis ezt követően lehet felmérni a szülői ösztönre hallgatva azt, hogy szükség van-e szakember vagy más eszköz használatba vételére, vagy megtalálható az a közös pont gyermekünkkel, amely valós segítséget jelenthet a helyzet megoldásában.
Axióma: ha megváltoztatjuk a helyzetre való rálátásunkat, meglátjuk a megoldást is.
Szülőtársi javaslatom: minimum 3 mély levegő és csak azt követően reagálni a lehető legtöbb helyzetben, egyébként meg nem „visszafogni” érzelmeinket. Hihetetlen jó hatással tud lenni egy gyermekre az, ha látja, hogy anyukája kétségbeesetten zokog valamiért. Olyankor szokott kiderülni, hogy nem egy önző, hisztis, szeszélyes gyermekről van szó, hanem „csak” ösztönös, vagy éppen tudatos játszmáról, ami tulajdonképpen a „holtpontról” való kimozdulás eszközeként van működtetve.
Kívánok nagyítót szülőtársaim kezébe, hogy türelmet, örömöket és szeretetet megélni a mindennapokban!
Rösszer Julianna pszichopedagógus | Kérdezd szakértőnket>>
