Este kilenckor bepelenkáztuk Lizát. Laura a kenőcsöstégellyel játszott. Mondtam neki, hogy tegyük rá a tetejét, mire ő azt válaszolta: „Neeem lehet.” Ekkor Liza sírni kezdett, mert éhes volt, én pedig megfeledkezve a krémről, elkezdtem Lizust etetni, abban a hitben, hogy Laura a szobájában játszik, amit tulajdonképpen meg is tett a maga módján.
2012. október 1-7.
Szóval megetettem Lizust, aki el is aludt, így áttettem a kiságyába. Ekkor vetődött a pillantásom a pelenkázón hagyott tégelytetőre. A legrosszabbat sejtve indultam a gyerekszoba felé, de már mielőtt odaértem, a nappaliban egy bűnügyi tetthely látványa fogadott. Vastagon be volt krémezve a tévé, a szekrénysor, még az üvegasztalt is fehér csíkok díszítették.
Az elkövető nyomában haladva kinyitottam a gyerekszoba ajtaját. Laura a Barbie-s doboza előtt ült, és a kézfejei úgy néztek ki, mintha belemártotta volna őket egy vödör gipszbe, a hajvégeivel egyetemben. Meg is kellett állapítanom, hogy érdemes volt pont aznap megmosni a haját. Körülötte a csúszda, a játszóház teteje, továbbá minden bútor profin bevakolva. Ahogy meglátott, közölte velem: „Anya, de szabad ilyet csinálni”. Szóval véletlenül sem tudta, hogy olyat csinál, amit nem kéne. Vagy mégis?
Az elején csak nézte, ahogy takarítok és a Csipkerózsika-babájával játszott. Ekkor csíptem el egy ilyen beszédfoszlányt: „Nézd Csipkerózsika, milyen gonosz boszorkány.” Hátrafordultam és megkérdeztem, „Ki, én?” „Nem anya” – hangzott a válasz, és remélem őszintén. Végül azért becsületesen segített a takarításban, bár közben végig sopánkodott: „Nem szabad ilyet csinálni”. Nem tudom elhitte-e, vagy csak engem ismételt. Egy biztos, a dackorszak beköltözött hozzánk, anélkül, hogy kopogtatott volna.
Lizus első értelmes szava
Na nem, természetesen nem arról van szó, hogy az én gyerekem egy csodagyerek, és kéthónaposan már szavakat mond. Ennyire még én sem vagyok elfogult. A minap, amikor letettem a pihenőszékébe, félálomban méltatlankodott egy kicsit, és az egyik gügyögését éppen úgy lehetett érteni, mintha azt mondta volna: „hova”. Amiben az az érdekes, hogy a szó, legalábbis a magánhangzóit tekintve hasonlít Laura első szavára, ami ez volt: „gólya”.
Lauránál pedig egy ideje már figyelem, hogy eltűnt az „é”- betűnk. Kérek szépen helyett „kerek szepen” stb. Ezért most gyakorolunk, hogy visszaszerezzük. Múltkor kértem, hogy mondja ki a „kék” szót, amire ez volt a válasz: „nem, gumicukrot szeretnem”. Mondtam neki, hogy majd, ha kimondja, hogy kék, akkor talán anya is elgondolkozik, hogy tud-e gumicukrot adni. De, mint már említettem, nálunk dackorszak van, ezért inkább lemondott a cukorkáról, csak ne kelljen kimondani a kéket…
Ma délután éppen az új könyvem „A nászajándék Salzburgból” borítóterveit nézegettem a neten, ahol egy nyereményjáték keretében három szín közül lehetett választani. Laurától is megkérdeztem, hogy melyik a legszebb, és azt válaszolta, hogy a kék. És amellett, hogy eltalálta a leendő borító színét, gyönyörűen kimondta végre az „é” betűt! Ezért persze anya nagyon megdicsérte. És, hogy mi volt a reakció? Egy kérdés: „Akkor kapok gumicukrot?”. Tehát, dacos gyerek nem felejt…
Hiányzott a Mizus
Azt hiszem nagy lépést tettünk előre. Bár nem voltunk még bent azóta az oviban, mert csütörtök, péntek szünet volt, nyílászáró-csere miatt, de Laura az egyik esti mesélés közben beismerő vallomást tett. Éppen az Anna és Peti, irány az óvoda című könyvből meséltem neki a fogmosásról szól roppant tanulságos mesét, amikor Laura végre kimondta, hogy azért nem volt jó az óvodában, mert „nagyon hiányzott az anyukám, meg az apukám, meg a Mizus (Lizus Laurásan)”. Végre nem azt hallottam, ami mostanában már mindenre kifogás, hogy „mert fáradt vagyok.” Szerintem ez a beismerés számára is nagy előrelépés volt.
