A legtöbb szülő tisztában van vele, hogy a gyerekek mintakövetéssel tanulnak. Árgus szemekkel figyelnek minket, majd a következő pillanatban már utánoznak is. Ez nagyon klassz addig, amíg rendesen viselkedünk, de hirtelen veszélyessé válik, amikor elöntenek minket az indulatok, káromkodni, kiabálni kezdünk, esetleg a gyerek füle hallatára nyilvánvalóan hazudunk.
Persze, senki nem tökéletes, és teljesen normális, hogy néha dühbe jövünk, és olyan dolgokat teszünk vagy mondunk, amit nem szeretnénk, ha egy kamera rögzítene. Pedig ha mindezt egy kiskorú előtt tesszük, akkor rosszabb mintha egy kamerába mondanánk. Mert a gyerek által „felvett műsor” kitörölhetetlen nyomot hagy. Mielőtt a szívedhez kapnál és hamut szórnál a fejedre, elismétlem: tökéletes ember nincs, és néha mindenkinek elgurul a gyógyszere, ha bevágnak elé az autóval, vagy ha a gyerek indulás előtt leönti magát valamivel, és újra kell öltöztetni. Ezeket a nem túl fényes pillanatokat később felhasználhatjuk arra, hogy értékes leckéket tanítunk a gyerkőcnek. Amikor lehiggadtunk, el lehet mondani nekik, hogy nekünk is vannak érzéseink, és időnként mi sem tudjuk helyesen kezelni őket. Sőt, bocsánatot is kérhetünk azért, mert kiabáltunk velük.
Ezekkel az apró botlásokkal addig nincs is baj, amíg nem válnak rendszeressé. De hol van az a határvonal, amikortól már másolni fogja a gyerek a viselkedésünket?
Apró kis füllentés
Nem helyes, ha elmenőben a síró gyereket azzal nyugtatjuk, hogy „anya csak kiszalad egy pillanatra, mindjárt jön”, miközben tudjuk, hogy órákig leszünk távol. Ezzel csúnyán becsapjuk a csemeténket, és sokkal rosszabb lesz, amikor majd rájön, hogy visszaéltünk a bizalmával. Akármilyen nehéz is, a kicsi szintjén mindig magyarázzuk el, hogy mi a valóság, és meddig leszünk távol! Még akkor is, ha a gyerek szívszaggatóan zokog.
Ennél még károsabb a krónikus hazudozás, amikor a gyerek füle hallatára állítunk nyilvánvaló valótlanságokat. Például kellemetlen eseményeket, meghívásokat azzal hárítunk el rendszeresen, hogy arra hivatkozunk, hogy beteg a gyerek, miközben ő makkegészségesen játszogat mellettünk. Ezzel azt tanulja meg, hogy szabad mellébeszélni. Ne csodálkozzunk, ha majd pár év múlva a szemünkbe nézve tálal egy hazugságot.
Türelmetlenség
Ha egy gyerek abba nő bele, hogy a szülei türelmetlenül, kiabálva beszélnek vele, természetes lesz számára, hogy ezt szabad csinálni, és egy idő után ő is így fog beszélni velünk is és másokkal is. Ha csak néha-néha önt el minket az indulat, és már lehiggadtunk, üljünk le vele, és magyarázzuk el neki, hogy miért borultunk ki annyira, és kérjünk bocsánatot! Ettől nemhogy csorbulni nem fog a tekintélyünk, hanem inkább a másik ember tiszteletére neveljük.
Gúnyolódás, gúnynevek
Nem helyes folyamatosan szidni másokat a gyerek jelenlétében. Ha az általunk nem kedvelt személyt folyamatosan „vén boszorkánynak” nevezünk, borítékolható, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor a gyerek az adott személyt meglátva hangosan oda fogja neki kiáltani: „Itt jön a vén boszorkány!”. Ha szeretnénk tiszteltre nevelni a gyereket, akkor mutassunk példát azzal, hogy mi is tisztelettel beszélünk a körülöttünk élőkről.
Ugyanez vonatkozik a káromkodásra. Ha a szitkozódás a mindennapi kommunikációnk része, milyen jogon várjuk el a gyerektől, hogy ne használjon csúnya szavakat?
