Kislányként író szerettem volna lenni, de túlságosan féltettek a szüleim ahhoz, hogy ezt az ambíciót minden további nélkül rám hagyják, így „rendes szakmát” választottam a gimnázium után.
Most, egy ELTE jogi diploma, hét évnyi nemzetközi jogászkodás és két gyermek után, 35 évesen, mégis tettem egy kitérőt, és visszatértem Almádiába, a gyerekkori álmok birodalmába, hogy a saját életfámra varázsoljak egy aranyalmát. Ez a varázslat adja a cikk apropóját, mivel kétévnyi munkát követően szeretett nagymamám neve alatt (A. Benedikty) nemrégiben megjelent első ifjúsági-felnőtt fantáziaregényem, amely a Rapsonné Rózája címet viseli.
Az irodalom kezdetektől fontos része volt az életemnek. Anyukám Arany balladákat mesélt nekem kicsi lányként, mert jobban szerettem őket, mint a gyerekmeséket, és emlékszem arra is, mikor iskolás lettem és Nagyapám azt mondta:
„Tudod, mekkora kincset kaptál az olvasás tudásával a kezedbe?
Soha többé nem fogsz unatkozni!”
Igaza volt. Az olvasás élményén kívül még számos kalandban lehetett részem az irodalommal. Szavaló˗, mesemondó˗ és Kazinczy versenyek, utazások, izgalmak, barátságok, büszkeségek.
Mikor végzős lettem a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumban, 
az OKTV-n VII. helyezést értem el irodalomból, ami a mai napig életem egyik legnagyobb büszkesége. Csakúgy, mint az, hogy én szavalhattam el a Szózatot a ballagásunkon 2000-ben. Ugyanebben az évben még érettségi előtt úgy pattant ki a szemem az egyik reggelen, hogy álmodtam egy komplett regényt, amit szerettem volna levázolni frissen, de furcsa „lógási” kérésem ellenére a szüleim elküldtek iskolába, így hát ezen a ponton nem lett belőlem író. Viszont világossá vált számomra, hogy bennem lakozik a teremtő alkotás ereje.
Elmentem Budapestre, jogi egyetemre, de végig ott motoszkált bennem valamiféle küldetéstudat, a létjogosultságomnak, az életem értelmének a kutatása. Akkor a Vöröskereszt és az UNICEF színeiben kerestem a megoldást, az életfeladatomat és az utamat a Nemzetközi Jogi Tanszék keretein belül. Még a szakdolgozatom is az afrikai fegyveres konfliktusok gyermekkatonáiról, a genfi egyezményekről és a nemzetközi gyermekjogokról szólt, miközben ilyen témájú nemzetközi versenyeken és terepgyakorlatokon vettem részt.
Többször mondogattam akkoriban, hogy: „Jó, Anya, író nem lettem, de leszek akkor nemzetközi jogászként hadi tudósító, újságíró, vagy ENSZ önkéntes. Segíteni akarok az embereknek, adni akarok a világnak. HASZNOS akarok lenni!”
Anyukám mindig, mindenben támogatott, de azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ilyenkor vett egy nagy levegőt, rázta a fejét, és lehet, hogy már bánta, hogy nem hagytak apával írónak lenni annak idején. Az irodalom mindamellett az egyetemi évek alatt is az életem része maradt, mivel felvételi előkészítőt tartottam irodalomból a Deák Ferenc Társaság (DFT) tanáraként érettségiző, jogi karokra felvételiző diákoknak. Aztán kijöttem az egyetemről és rögtön kaptam egy olyan ügyvédjelölti munkát egy Andrássy úti nemzetközi ügyvédpalotában, ami visszautasíthatatlan volt. Bár eredeti terveimtől távol állt, a pénzügyi, tőzsde és banki finanszírozási csoportba kerültem és maradtam ugyanannál az íróasztalnál négy évig, majd szakvizsgáim után is ezen a jogi vonalon haladtam tovább.
2011 decemberében megérkezett első szülött lányom, az igéző Izabella, aki saját nyitottságával felnyitotta a harmadik szemem és visszatérített a gyermekkori álmaim útjára. Izi úgy egy éves lehetett, mikor mindennél jobban szeretett Nagyapám meghalt. A vele folytatott utolsó beszélgetésem nyomán kezdődött Rapson Róza története (ezt őrzi a 12. fejezet). Elkezdtem írni, és minden ment magától. Kaptam az ihletet, álmodtam, szólt a fejemből, a szívemből, ömlött belőlem a történet, mint a megáradt patak. Mintha valaki, vagy valami vezette volna a kezem, és felelősséget éreztem azért, hogy ezt a történetet másokkal is megosszam. Egy percig sem kellett azon gondolkodnom, hogy mit írjak, csak azon, hogy mikor. Közben terhes lettem a fiammal, Lénárddal. Rapson Róza regénye lényegében ez alatt a második áldott periódus alatt született, így én úgy szoktam mondani, hogy Lénárd és Róza valójában ikertestvérek ennek okán. Egyik belül növekedett magától, észrevétlenül, míg a másik kívül nőtt, odafigyeléssel és munkával, én pedig mindkét oldalról megélhettem a születés csodálatos misztériumát.
Így tért vissza az írás az életembe, és ezzel együtt az a gondolat, hogy az írásaimmal segíteni akarok az embereknek. Egyrészről konkrétan a bevételekkel, mivel a regényem minden jövedelme csecsemő jótékonysági célt szolgál, másrészről pedig úgy általában az olvasónak, hogy kiszakítsam kicsit a hétköznapokból és visszaadjak valamit ősi tündérségéből.
Az irodalom mindig a szívem csücske volt. Szavaltam, meséltem, írtam, olvastam, 
álmodtam, repültem a képzelet szárnyán kedvenceim, Hemingway, Bulgakov, Marquez és Ecco útitársaként. Ez volt az én másik világom, a fantázia birodalma, ahová vissza lehetett vonulni, ha elég volt az igaziból. Regényemmel, a Rapsonné Rózájával teremtettem egy saját képzeletbeli világot, ahová nagyon szívesen utaztam már alkotás közben is minden adandó alkalommal, és ahová másokat is nyugodt szívvel elviszek bármikor, mert mindenki jól érezte magát itt, aki járt már erre, és mindig izgalmas kalandokkal és értékes útravalóval térhetett innen vissza az utazó.
Almádia fogalmát a kis szerzőtársam, a lányom alkotta meg, és a tervezett Rapson Róza trilógia második kötetének lehet fontos helyszíne, ha lesz mód a folytatásra. Almádia Iza szerint nem más, mint a „Minden jó országa”, ami egyéni világa és igényei szerint mindenkinek más és más. Olyan, mint egy kis speciális, privát Édenkert, az álmaid birodalma. S hogy ez pontosan mit is jelent Nekem? Őket, a gyermekek jótékonysági támogatását és az írást biztosan.
A többi almán még gondolkodom… Gondolkodjatok ti is egy picit ezen, amikor éppen megálltok a megmászandó hegy oldalában egy pihenőhelyen fújtatni egyet.
