A dackorszak, avagy a gyermekkori hiszti

A gyerekeknél a körülbelül másféltől három és fél éves korig terjedő időszakot a hétköznapi nyelvben dackorszak néven ismerjük. Ez az az időszak, amikor kialakul a gyerek éntudata, kezdi felismerni saját vágyait, szükségleteit, kipuhatolni a saját határait. Ezek a vágyak, szükségletek pedig sokszor ellentétesek a szülők céljaival, vágyaival. 

Annak függvényében, hogy milyen érzelmek váltották ki, illetve, hogy milyen magatartás-megnyilvánulásokkal jár, a hiszti két típusáról beszélhetünk:

• a haragból kitörő dühroham, amely esetében a gyerek toporzékol, csapkod, rúgkapál, kiabál;
• a szomorúság, bánat okozta hisztériás roham, amikor a gyerek zokog, földre veti magát.

A hiszti előjelei

Van néhány tényező, amelyek jelenléte estén nagyobb esély van a hiszti kirobbanására:

Célja lehet a figyelemfelkeltés: Bár az elején a gyerek nem e célból kezd el hisztizni, de ha egyszer-kétszer a hisztijével elérte, hogy jobban felkeltse környezete figyelmét (akár pozitív, akár negatív értelemben), kedvet kap annak megismétlésére.

Jelezheti a függetlenségi törekvéseit, azaz az akaratát.

Oka lehet a gyerek frusztrációja: Például a kétéves körüli gyerek még messze nem tudja olyan pontosan kifejezni magát, mint azt szeretné, és nem mindig sikerül megértetnie magát a környezetével. Továbbá, az is előfordulhat, hogy a gyereket meglévő képességei korlátozzák valamely tevékenység sikeres kivitelezésében. Az így kialakuló sikertelenségérzés, frusztráció torkollhat hisztiben.

Oka lehet a féltékenység (testvér, játék iránt egyaránt).

Fáradtság, éhség esetén még könnyebben kirobban.

Idegen környezetben, a megszokott rutin felborulása esetén is nagyobb az esély rá.

Könnyebb megelőzni, mint leállítani

Érdemes odafigyelni azokra az ismétlődő előjelekre, amelyek általában meg szokták előzni, és a következő alkalommal ilyenkor közbelépni.

Próbáljunk meg nem mondani „nem”-et. Használjunk helyette inkább olyan kifejezéseket, mint: „Majd később megkapod” ahelyett, hogy „Nem kaphatod meg”.  Vagy: „Holnap amint felkelsz, játszhatsz tovább, de most le kell feküdnöd”, ne pedig azt, hogy „Most nem játszhatsz, sipirc az ágyba”. Vagy „Jó, majd később”, vagy „legközelebb mehetsz” – egy számára durva „nem” helyett.

Figyelmeztessük előre. Adjunk a gyereknek elég időt, és jó előre figyelmeztessük, ha új tevékenységbe akarunk kezdeni vele. Például így: „Öt perc múlva fürdened kell”; vagy „Tíz perc múlva el kell raknunk a játékokat, és le kell feküdnöd”. Legyen ideje rákészülni lélekben, még ha az időtartam hosszát nem is érti még.

Hogy ez elsőre nem fog működni? Majdnem száz százalékos. De ha következetesen alkalmazzuk, akkor hozzászokik és elfogadja. És itt mondanám azt is, hogy KELL a gyereknek a korlát, még akkor is, ha zavarja, lázad ellene. A határainkat próbálgatja csak, és őt magát is megnyugtatja, ha stabilnak, biztonságosnak érzi azokat.

Elterelő hadműveletek alkalmazása. Amikor a hiszti előjeleit érezzük a levegőben, alkalmazzunk figyelemelterelést, illetve helyettesítsük az óhajtott tárgyat, vagy cselekedetet valami mással, elérhetővel, pillanatnyilag is megtehetővel.

Fedezzünk fel szabályszerűséget. Ha a gyermek gyakran hisztizik, próbáljunk meg szabályszerűséget felfedezni abban, hogy pontosan mi történik a hiszti kitörését megelőzően, és hogy milyen körülmények között veszíti el türelmét, hátha sikerül megtalálni a gyakori kitörések okát, ami lehet például a fáradtság.

Mit tehet a szülő, ha már kitört a hiszti?

Semmiképpen ne kérleljük ilyenkor a gyereket, és ne is teljesítsük az a kívánságát, ami a hiszti kirobbanásához vezetett (emlékezzünk, ez csak megerősítené a gyerek ezen magatartását). Bár nehéz, de próbáljunk meg higgadtak maradni, azt éreztetni a gyerekkel, hogy nem hat ránk ezzel a magatartásával.

Kezeljük humorral a meleg helyzeteket. Nevessünk és mondjuk ezt: „Jaj, ne, ha te lefekszel a földre, akkor nekem is le kell feküdnöm!” Csiklandozzuk meg e gyereket, ha már kezd lefele görbülni a szája – ez gyakran beválik!

A hiszti idejére tartózkodjunk a gyerekkel azonos szobában. Ha külön szobába küldjük, hogy ott hisztizze ki magát, egészen biztos, hogy kitalál valamit, ami miatt a szülő kénytelen lesz bemenni hozzá. És ezzel elérte célját, a figyelemfelkeltést.

Csak abban az esetben fogjuk le a hisztiző gyermeket, ha saját vagy mások testi épségét veszélyezteti, vagy a környezetében tesz kárt.

A hiszti elmúltával feltétlenül üljünk le beszélgetni a gyerekkel, szavakkal is megerősítve benne, hogy ilyen fajta viselkedéssel nem hat ránk, viszont ha képes kordában tartani ezeket a kirohanásait, ránk mindig számíthat. Továbbá mondjuk el neki, hogy tiszteletben tartjuk az érzéseit, a haragot is beleértve és segítünk neki abban, megtanítjuk, hogy szóban is kifejezze ezeket. (Természetesen mindezt ne egy másfél évessel tegyük.)

Soha ne büntessünk meg egy hisztiző gyermeket – az csak ront a helyzeten és később még hevesebb kitörésekre számíthatunk.

Újra meg újra gondoljuk át, vajon muszáj mindent, amit eddig megtiltottunk neki, megtiltani. Például a ruhaválasztásban a gyerek maga is beleszólhat, természetesen nem engedjük ki télen rövidnadrágban, de a lehetőségekhez mérten próbáljuk az ő véleményét is figyelembe venni, és ezzel csökkenteni a kényes helyzeteket. Adjunk neki több teret, és lehetőséget arra, hogy felfedezhesse a körülötte levő világot, biztonságosabbá, gyerekbarátabbá téve magát a környezetét. Valamint legyenek vele szemben reális elvárásaink, egy gyerek nem viselkedhet felnőtt módjára!

Végül pedig: soha ne szégyelljük, ha gyerekünk a család, vagy épp idegenek előtt kezd hisztizni. A hiszti ebben az életszakaszban természetes jelenség, és nem utal sem a szülő nevelési hiányosságaira, sem pedig a gyerek jellemhibáira.

Csősz Réka pszichológus | Kérdezz-felelek>>