Hogyan folytatja tanulmányait egy gyerek, ha betegsége miatt hosszú hónapokat kényszerül kórházban tölteni? Hogyan segítenek a kórházpedagógusok a korábbi életéből kiszakított, fájdalmas kezeléseken áteső kis betegeknek és családjuknak? Erről a kevéssé ismert szakmáról és munkáról Tóthné Almássy Monika, a 2013-as Richter Aranyanyu díjazottja mesél nekünk.
Tóthné Almássy Monika éppen gyesen volt otthon kislányával, amikor fia, Zsombor egy vírusfertőzés miatt kórházba került. Az ott töltött idő alatt ismerte meg a kórházpedagógusi szakmát, és úgy döntött, hogy 10 év normál iskolában végzett tanítás után, a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskolájának alkalmazottjaként, a Heim Pál Gyermekkórház Madarász utcai Gyermekkórházában folytatja pályafutását. Ennek már 12 éve, ma is ugyanabban az intézményben dolgozik, a legtöbb időt a gyermekonkológián tölti, de az intenzív osztályon, a sebészeten és a belgyógyászaton is foglalkozik a gyerekekkel. Emellett aktívan részt vesz az Európai Kórházpedagógiai Szövetség, a HOPE munkájában, külföldi konferenciákra jár, igyekszik minél több hasznos módszert beépíteni az itthoni gyakorlatba.
Kik azok a kórházpedagógusok?
A kórházpedagógusok tanárképző intézményekben képzett normál iskolai tanárok, akik a kórházakban a tartósan gyógykezelés alatt álló gyerekeket oktatják. Ezek az átlagosnál nagyobb empátiával, kreativitással és érzékenységgel megáldott pedagógusok a gyermekosztályok igazi jó tündérei, akik nemcsak tanítanak, hanem felbecsülhetetlen értékű támogatást nyújtanak a súlyosan beteg gyermekeknek és családjuknak, végig fogják a kezüket a gyógyulásért folytatott kemény küzdelemben.
A budapesti kórházpedagógusok munkáltatója jelenleg a Klebelsberg Intézményfenntartó Központhoz tartozó Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola, amelyet gróf Zichy János alapított 1937-ben. A fővárosi gyermekkórházakban, illetve más kórházak gyermekosztályain 26 kórházpedagógus dolgozik. Hasonló számú kórházpedagógus tanít még az ország különböző intézményeiben, főként onkológiai centrumokban. Körülbelül ötvenöten vannak összesen, ami nagyon alacsony létszám ahhoz képest, hogy a budapesti adatok alapján becsülve, a hazai kórházakban évente legalább 6-8000 gyermek számára kellene biztosítani a tanulás feltételeit. „Általában egy humán, egy reál és egy alsós kolléga dolgozik a nagyobb kórházakban, Budapesten ez többé-kevésbé működik, bár bőven lehetnénk még többen is” – mondja Monika, hozzátéve, hogy sajnos a középiskolások oktatása nehezebben megoldható, ezért velük is ők foglalkoznak, habár sokuknak nincs képesítése erre.
A köznevelési törvény csak annyit fogalmaz meg, hogy a hosszan tartó kórházi kezelés alatt álló beteg gyereknek joga van a tanuláshoz, arról, hogy mindez hogyan valósuljon meg, már nem szól szabályozás. A Madarász utcai kórházban Monika a humán szakos tanító, ő minden hétköznap foglalkozik a gyerekekkel. A reál szakos tanító hetente kétszer jön el, a kisebbeket pedig egy alsó tagozatos tanítónő oktatja, heti néhány alkalommal.
Bár a szakma képviselőire óriási igény lenne, Magyarországon jelenleg nincs kórházpedagógusi képzés. „Mindent, amit erről a szakmáról tudunk, mi magunk gyűjtjük össze különböző forrásokból, és egymásnak adjuk át. Szervezetünk, a Kórházpedagógusok Egyesülete azon dolgozik, hogy összefogja az országban folyó munkát” – fejti ki Monika. „Óriási előrelépés, hogy idén megkezdtük az együttműködést az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karával, előadásokat tartottunk végzős pszichopedagógus hallgatóknak, akik azóta folyamatosan hospitálnak a Madarász utcai kórházban és az Országos Kardiológia Intézetben.”
„Ha tanulni kell, akkor azért még nincs nagy baj.”
Az onkológiai osztályra bekerülő gyerekek fél évet töltenek a kórházban úgy, hogy az elején 20-30 napig nem mehetnek haza, később is csak időnként néhány napra. A kórházpedagógusok rengeteget tudnak segíteni azzal, hogy ebben az első, iszonyú nehéz időszakban folytatják a gyerekekkel a tanulást, ez célt ad a gyerekeknek, a szülők pedig egy kicsit megnyugszanak. „Itt, az onkológián sokszor egy egész évet végigtanulunk a gyerekekkel. Igyekszünk úgy tanítani őket, hogy ne plusz terheket rakjunk rájuk, hanem inkább a mindennapjaik nehézségeit enyhítsük. Célokat adunk nekik. A tanulás nagyon jó, hiszen egyébként is ez az életüknek egy sarokpontja, és úgy érzik, hogy ha tanulni kell, akkor azért még nincs nagy baj” – magyarázza Monika, aki minden tanítvány esetében felveszi a kapcsolatot az anyaiskolával, ahová a gyerek kezelőorvosával és a kórházi pszichológussal együtt el is látogat, hogy egyeztessen a tananyagról az osztályfőnökkel és a tanárokkal.
Sőt, szinte az összes iskoláskorú gyerek esetében rendkívüli osztályfőnöki órát is szerveznek a beteg gyerek osztálytársainak, ahol elmagyarázzák a tanulóknak, hogy mi történik a társukkal. „A gyerekeknek rengeteg olyan kérdésük van, amire jó, ha egy orvostól kapnak választ, például, hogy el lehet-e kapni a rákot. Abban is ötleteket adunk nekik, hogy ők hogyan tudnak segíteni” –mondja Monika, hozzátéve, hogy az ilyen együttműködésekből néha igazi csodák születnek, előfordult, hogy az iskola papírt gyűjtést szervezett, és pénzt odaadták a kórházba lévő diáknak, máshol pedig mindenki karácsonyi képeslapot küldött a betegnek.
A kórházi tanítás sok szempontból eltér a normál iskolai munkától, mindig figyelembe kell venni a gyerekek aktuális fizikai és lelki állapotát, ráadásul sokszor különböző korúakkal kell egyszerre foglalkozni. „Ez egy másfajta tanulás, én személy szerint a gyerekek érdeklődésére próbálok építeni. Arra törekszem, hogy legyen kedvük részt venni a munkában, élvezzék azt a néhány órát, amit velük töltök. Amikor többen vannak, akkor olyan dolgokat találok ki, amiből mindenki kiveheti a részét” – mondja Monika.
Fontos, hogy minél kisebb legyen a lemaradás az iskolai anyagban, ezért a kórházpedagógusok az iskolai tanárokkal egyeztetve súlyozzák a tananyagot, és a leglényegesebb részekre teszik a hangsúlyt. „Az általános iskolásoknak jegyeket adhatunk, ezt elfogadják az anyaiskolában, nem számít hiányzásnak a gyerekek távolléte. A kezelés aktív szakasza után is kapcsolatban maradunk, ilyen a gyerek otthon van, egy-két hetente jön be a kórházba, és ideális esetben kijárnak hozzá tanárok az anyaiskolából” –magyarázza a kórházpedagógus, hozzátéve, hogy ahhoz, hogy ez igazán jól működjön, minden érintett felet – a gyereket, a szülőt, a tanárokat, az osztályfőnököt – meg kell nyerni az ügynek.
Hogy gyorsabban teljen az idő
A kórházpedagógusok arról is gondoskodnak, hogy amikor ők nincsenek ott, akkor is el tudják foglalni magukat a gyerekek. „Délutánra olyan dolgokat hagyunk ott a tanulóknak, amivel kellemesen eltölthetik az időt, például üvegfestés, gyöngyözés. Nagyon sok társas játékunk van, a gyerekek komoly partikat játszanak. „Az intenzív osztályon, ahol a szülők nagyon korlátozott ideig maradhatnak a gyerekekkel, egyértelműen nem a tanuláson van a hangsúly, hanem azon, hogy múljon az idő. Rengeteg logikai játékot, filmet, könyvet adok nekik, igyekszem bevinni a külvilágot” – meséli Monika.
A kórházban jelenleg nincs óvónő, a pedagógusok és a pszichológus őt is próbálják pótolni. A szülőkkel is sokat foglalkoznak, az egész osztály összefogva dolgozik. „Együtt toljuk a szekeret, alapítványi finanszírozással vitorlázni visszük a gyerekeket a Balatonra, táboroztatunk, önkénteseket hívunk be hozzájuk, pályáztatjuk a gyerekeket” – sorolja Monika, hangsúlyozva kollégái elkötelezettségét. „Igyekszünk minél több mindent a régi életükből visszahozni, és közben persze tanulunk is. Ez az onkológiára vonatkozik, más osztályokon, ahol kevesebb időt töltenek a gyerekek, sokkal inkább a tananyagra koncentrálunk.”
Ki segít a jó tündéreknek?
A kórházpedagógusok időnként erős lelki terhelésnek vannak kitéve, csak az dolgozhat ebben a szakmában, aki ezt kezelni tudja. „Amikor az ember bemegy az onkológiai osztályra, és ott eltölt egy időt, akkor látja, hogy ezek a gyerekek pont ugyanolyanok, mint a többiek, ugyanazokkal az örömökkel, bánatokkal. Én nem ragadok bele a sajnálatba, akár milyen rosszul is érzik magukat a gyerekek, velük vagyok, és ha csak egy mesét olvasok nekik, és megsimogatom őket, akkor látom, hogy már ezzel is emeltem egy kicsit az állapotukon. Sokszor olyan gyerekek ágya mellett ülök, akik az utolsó napjaikat, óráikat töltik, ilyenkor úgy emelkedem felül az érzéseimen, hogy tudatosítom magamban, hogy még mindig tudok adni nekik valamit. Ez engem is megerősít” – magyarázza Monika.
A kórházpedagógusok a munkájukkal járó traumák feldolgozásához minimális hivatalos segítséget kapnak, nincs szupervízió, leginkább a kollégáik és a saját családjuk támogatására számíthatnak. „Vannak olyan időszakok, amikor nagyon mélyre lesüllyed az ember. De amikor egy gyermek eltávozik, akkor nekünk nem szabad meghalnunk, hanem tovább kell menni, hiszen ott a következő gyerek, aki már vár” – mondja Monika, hozzátéve, hogy ő szerencsésnek érzi magát, mert nagyon rendezett az otthoni élete, és a családja mindenben támogatja. A kórházpedagógusok sok meggyógyult gyerekkel kapcsolatban maradnak, néha még utólag is egyengetik az életüket, leveleznek, meghívják őket a gyógyulófélben lévő betegnek szervezett táborokba is. A tőlük érkező visszajelzések erőt adnak a munka folytatásához.
Wilcsek Médea
Fotó: Zentai Rita
