Hogyan neveljünk önálló gyereket?

onallo1_250.jpg

Játszani mindenki tud… a közhiedelem szerint. Ezért értetlenkednek a felnőttek, a szülők, hogy a gyermekek nem tudnak játszani sem egymással, sem a játékokkal, és ritkán elégedettek, engedelmesek azon a szinten, ahogy mi gondoljuk, hogy kellene legyenek. Mindig találnak okot „nyafogásra”,és arra, hogy „ugráltassanak” minket.

Hagyjuk önállóan próbálkozni!

Időnként elgondolkodom azon, hogy vajon tudják-e a szülők azt, hogy a gyermek önállóságának kialakulása az élet különböző területein időigényes folyamat?  Az önállóság lépcsőzetesen elsajátítható képesség, amit időnként tanítani kell, és egy kicsit „támogatásra” készen állva lehetőséget biztosítani a gyakorlásra.

Példának okáért a járás tanításhoz-tanuláshoz hasonlatos az önállóságra nevelés. Hosszú időn át arra várunk, hogy gyermekünk használni kezdje lábacskáit, és amikor lábra áll gyermekünk, és tipegni kezd, kitörő örömmel adjuk tudtára, hogy mennyire büszkék vagyunk rá. Segítgetjük, dicsérgetjük, és hagyjuk, hogy önállóan próbálkozzon. Sokat engedjük, hogy próbálkozzon. Éppen csak a kezecskéjét fogjuk egy kicsit, vagy a hóna alá nyúlunk, hogy érezze is a biztonságot, és legyen is lehetősége a próbálkozáshoz. És a tanulás folyamatában mi is érezzük a büszkeség mellett az örömöt, hogy lám mire képes a gyermekünk. Valamilyen szinten lemondással is jár számunkra a lépegetés, vezetgetés, mégis örömmel tesszük, és amilyen ütemben kezd gyermekünk közlekedni, olyan ütemben kezdünk visszavonulni a terepről, átadva a lehetőséget az önálló közlekedésre, mi meg maradunk figyelő állásban, ugrásra készen, ha segítségre lenne igény. Így működnek a dolgok minden szinte a gyermek nevelés kapcsán.

A szülők gyakran elfelejtik, hogy gyermekük születésével önkéntelenül, kimondatlan szerződést kötnek önmagukkal, hogy rugalmasan alkalmazkodnak a folytonosan változó élethelyzetekhez, és megérteni próbálják a csemetéiket, a helyzeteket és nem felszámolni azokat.

A játék lényege az élmény és azon keresztül a tanulás. A legszebb és legdrágább játék sem élvezhető egyedül. Ha el is játszik egyedül a gyermek (mert magára van utalva), nem tud eléggé kialakulni nála készségszinten a játék-tanulás élvezete, nem tanul meg önállóan tanulni, fejlődni, működni a későbbiekben.

Fontos momentum az önállósággá válás folyamatában az önállótlanság megtapasztalása is, hogy beinduljon a genetikai vágy az önállósodásra. Ezen a gondolatmeneten haladva értelemszerű, hogy miért van egyre növekvő számuk a tanulási, magatartási gondokkal küszködő gyerekeknek.

Játék és édesség helyett valódi odafigyelést!

Sajnos gyakran a türelmetlenség is az oka annak, hogy gyermekünket, síró segítségkérését rosszul értelmezzük, nyafogásnak, hisztinek gondoljuk, és amennyiben testi szinten mindent rendben lévőnek találunk, türelmetlenül feltesszük a kérdést ”Mi bajod?”  Ezzel máris elültetjük a magvát a negatív szemléletnek, vagyis hogy a kavargó érzések, erőfeszítéssel járó helyzetek „bajok”.

És sajnos magunkban is ennek a megélése zajlik. Így lesz rövidebb-hosszabb időn belül a gyermeknevelés felemelő, nemesítő feladata mindennapos nyűggé amúgy is stresszes napjainkban. Az érzés növekedésével egyenesen arányosan jön a bűntudat, hogy „nem vagyok elég jó szülő”, amit különböző eszközökkel (pl. még több édesség és játék vásárlása) próbálunk kompenzálni.  A gyermek elégedettsége, boldogsága és engedelmessége nem az elfogyasztott édesség, és a megkapott játék számától függ, hanem a valódi odafigyelés megélésén, megtapasztalásán múlik.

Társadalmi tünet, hogy a gyerekeknek játék, édesség KELL, hiszen gyerekek. Hadd említsem meg csak úgy mellékesen, hogy 100 évvel ezelőtt alig volt játékuk a gyermekeknek, és mégis voltak olyan nagy emberek, akik rengeteget munkálkodtak azon, hogy a világ technikai fejlődése ennyire felgyorsulhatott. Természetesen, manapság is rengeteg tehetséges gyermek van, és rengeteg eszköz áll rendelkezésükre, hogy képességeiket megmutassák. Hála Istennek! Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy régen mennyivel inkább tudták működtetni a jobb agy féltekéjüket, amely a kreativitás és a fantázia központja, mint manapság. Nem véletlenül szaporodnak manapság gombamód a felnőtteknek szóló, jobb agyféltekét mozgósító terápiás lehetőségek, hogy a felnőttek saját bőrükön tapasztalhassák meg azt, hogy mennyivel tartalmasabb életet élhetnek. És ez a játék-tanulás örömét tükrözi a felnőttek esetében.

A tapasztalás magabiztos tudást ad

A megtapasztaláson keresztüli játék-tanulás magabiztos tudást ad, míg a lexikális tudás csak résztudást. A tudás gyakorlatban történő alkalmazása mutatja azt, hogy mennyire válik sajátunkká az ismeret, és mindenkinél egyedi módon kapcsolódnak össze az információk. Játék közben is. Ezért van az, hogy gyermekeink fantáziájuk működtetése során a fakockát vagy legot embernek, állatnak, garázsnak, toronynak, háznak, autónak, robotnak, tulajdonképpen bárminek tudják látni. És amennyire büszkék vagyunk ilyenkor gyermekeinkre, hogy milyen okos, mert használja a fantáziáját a játék-tanulás során, éppen annyira dühösek vagyunk, amikor kiskamaszként nem a tanuláshoz kapcsolódóan működteti azt.

Ismételten hangsúlyoznom kell hát, hogy a tanuláshoz való hozzáállás a játékkal kezdődik. Ha sok a játék, csapong a gyerekek figyelme a játékok között és egyikbe sem tanul meg örömteli módon belemélyedni, a játékszer működését, működtetését mélyen megismerni. Így kevés az esélye annak, hogy a játék-tanuláshoz kapcsolódóan a pozitív élmények, emlékképek rendszerébe jól kapcsolódjanak be az újonnan szerzett ismeretek és biztonsággal alkalmazhatóak legyenek.

Az a játékhelyzet, ahol mi magunk tanítjuk meg gyermekeink fantáziáját működtetni, hogy önállóan játszhassanak szintén elcsökevényesedett. A gyerekek egymástól, és a Tv-ből tanulnak játszani, nem látnak „mintát” a képességek kibontakoztatására. Nem csoda, hogy a felnőttek türelmetlenségét látva, megtanulnak türelmetlenek lenni, és kompenzálni a látott „minta” alapján. Egyre kevesebb idő jut a közös játékra, a szeretet tettekben és egyszerű, közös élményeken alapuló kimondására, megtapasztaltatására.

Szívvel-lélekkel hiszem, hogy a gyerekek jelzései útmutatók egy kis időnkénti önvizsgálatra és a valódi igény felismerésére. Sokan úgy értelmezik, hogy a „gyermeknek hallgass a neve”, és hangos, pajkos viselkedése a szülők minősítése. Mondhatni valóban így van: a jókedvű gyermekek a kiegyensúlyozottságról, többszintű működésükről adnak jeleket, míg a túlzottan csendes visszafogott gyerekek többnyire arról, hogy milyen mértékben vannak irányítva családon belül.

Rösszer Julianna pszichopedagógus, gyógypedagógus | Kérdezz-felelek>>


hirdetés

2 EDDIGI KÉRDÉSEK

  1. Kedves Anyuka!

    Önállóan is rájött a helyes válaszra, gratulálok! Nem lehet elvárni ekkora gyerektől az önálló játékot. Van akinél megvan, van akinél nincs még meg. Tapasztalatom és hitem szerint a gyermeki félelmen és a szülőre való „vigyázáson” kívül s szeretet ismétlt megélése is ok arra, hogy a gyerek a szülő közelében szeretne maradni. Nem leht túl sokat vele lenni ebben korban… Gyermkünk kzének az elengedése folyamat, legalább 10 évig lélekben kb 20 évig tart. Fokozatosan kell megtennünk, ha nem akarjuk, hogy fájjon neki vagy nekünk. 🙂 Feltételezm, hogy a nagyszülőkkel való közös élet Önben egy látens bizonyítási vágyat működtet, hogy anyaként és feleségként „jó választás” volt. Érdemes lenne ebbe az irányba kanyarodni és a felnőtt-anya-nő szerepeire áttolni a hangsúlyt, és ez a pillanatnyi tűnet rendeződni fog. Ha szeretné foltatni az gyütt gondolkodást, kérem keressn bátran.
    Addig is türelmet, örömt és kitartást kívánok
    Szeretettel
    Rösszer Julcsi

  2. Kedves Julianna,

    szeretném megkérdezni, egy másfél éves gyermek esetében elvárható-e az, hogy önállóan játsszon. Aggaszt ugyanis, hogy a kisfiam mostanában szinte egy percet sem játszik egyedül. Ha magára hagyom egy játékkal, ami egyébként leköti a figyelmét (a magára hagyom azt jelenti, hogy még a szobából sem megyek ki, csak arréb megyek), két lépést sem tettem, máris szalad utánam és a kezemnél fogva visszahúz, lehúz maga mellé a földre. És ilyenkor aktívan részt is kell vennem a játékban, a jelenlétem többynire nem elég. A gyerek mellett egyébként mindig van valaki, aki teljes erőbedobással rendelkezésére áll (Nagymamával együtt lakunk). Azt sem tolerálja, ha valami mást kell csinálnom (pl. főzni), ilyenkor nincs belátéssal (ezt gondolom, nem is várhatom el egy ekkora gyerektől), azonnal elrángat, ha úgy van rá igénye. A kérdésem igazából az, hogy túl nagyok-e az elvárásaim és igazából csak időre van szüksége a gyereknek? Vagy mivel így szokattuk, az önálló játékot nem fogja előnyben részesíteni? Lehet, hogy egyszerűen ez egy életkori sajátság és kinövi?

    Köszönöm válaszát előre is!

Hozzászólás a(z) Rösszer Julcsi bejegyzéshez Mégsem szólok hozzá

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .