Számolj háromig! – hangzik a jó tanács nekünk, akik hajlamosak vagyunk első felindulásból, meggondolatlanul beszélni. „Jaj, bocs, kiszaladt a számon!”– mentegetőzünk utólag, de akkor már késő. Sokan, sokszor megbánjuk, hogy bántóan őszinték voltunk valakivel.
Ugyanakkor őszinteségre, hitelességre, negatív érzéseink kimondására szólítanak fel sokan. Hol az igazság? És egyáltalán, miért indít néha egy-két – kívülről nézve akár semlegesnek tűnő – szó véget nem érő vitákat, terméketlen kommunikációt?
Azért, mert a kommunikáció sokkal több, mint információk továbbítása, cseréje.
Mindannyiunknak van egy képe önmagáról, egy véleménye saját értékéről. Ki vagyok? Milyen vagyok? Mennyit érek? De gondoljuk meg, ez a kép nem jön, nem jöhet létre légüres térben. Ön-képünk másokkal való összehasonlításban, másoktól kapott jelzések alapján születik meg. Ezért nem is objektív – sokszor érezzük magunkat kicsinek, gyengének, kevésnek magunkat valakihez képest, olyankor is, amikor erre semmi okunk nincs. Vagy éppen nagyobbnak, jobbnak, ügyesebbnek. Ez, ahogy a másikhoz képest érezzük magunkat, meghatározza viselkedésünket, kommunikációnkat: milyennek látjuk őt, a másikat. És fordítva: saját önértékelésünket nagymértékben meghatározza, mit érzékelünk a másik felől.
A világról, az emberekről, dolgokról érkező információkat, ingereket agyunk feldolgozza, rendezi, tárolja – vagyis sok-sok munkával, energiával képeket alakít ki róluk… bennünk. Ilyen kép az, hogy anyósunk esküszik saját rétesreceptjére, férjünk szerint a számítógép használatának egyetlen helyes módja van (ahogyan ő csinálja) és kisfiunk szerint Lacika a legokosabb a csoportban. A saját magunkról így kialakított önképünkre fordítottuk/fordítjuk legtöbb energiánkat, hogy jó anyának, kedves embernek, gondoskodó férjnek tarthassuk magunkat.
Mindannyian tudjuk, hogy azokat a dolgokat őrizzük legerősebben, igyekszünk minden áron megvédeni, amikbe sokat fektettünk, amiket nagy energiával hoztunk létre. Pszichénk is így tesz a bennünk élő képekkel, a dolgokról alkotott véleményeinkkel. Évek óta őrizgetjük őket, döntéseink alapját képezték, tehát ha megkérdőjeleződnek, veszélybe kerülnek, úgy érezzük, sok forog kockán.
Előfordulhat, hogy egy-egy szóval, mondattal, megjegyzéssel vagy fintorral akarva-akaratlanul támadást indítunk a másik belső képei ellen. Ezért nem számít, hogy mi volt a szándékunk, hanem az, hogy beszélgetőpartnerünk megtámadottnak érzi-e magát. Nem számít, hogy a rétest, amit feltálalunk, ajándékba kaptuk (eszünkbe se jutna másképpen csinálni, mint anyuka), hogy a számítógépet egyszerűen nem tudjuk pont úgy használni, mint férjünk, és hogy Lacikára tett megjegyzésünk egyáltalán nem az eszét vonta kétségbe. Amennyiben anyósunk, férjünk, kisfiunk a benne élő képet érzi megtámadva, akkor első tudattalan reakciója az, hogy ezt a belső képet megvédje. Ilyenkor egyfajta „pszichológiai köd” ereszkedik közénk. A ködben nem csak a látásunk, de a hangok érzékelése is megváltozik. Aki megtámadottnak érzi magát, egyszerűen nem hallja, amit információként közölni akarunk vele, amíg a köd fel nem oszlik.
Amikor legfontosabb képünkkel, vagyis az önképünkkel történik ez, akkor ezt egészen biztosan megszenvedi a kommunikáció! Ha ez sokszor történik, akkor önértékelésünk tartós kárt szenved. Ezért csattan fel a feleség, amikor a férj megkérdezi, hol a barna zoknija – ilyenkor a „gondos feleség” képét érzi megtámadva. Aki megtámadva érzi az önképét, biztosan védekezni fog: igyekszik még kisebbé válni, kimenekül a helyzetből, vagy éppen ellenkezőleg, „naggyá növeszti” magát (felfuvalkodik), visszatámad. Az előző két esetben lelkiismeret-furdalás ébred a másik félben, a másik két esetben ő érzi magát megtámadva… és indul az ördögi kör. Ebből sosem lesz jó kommunikáció.
Mit lehet tenni? Tiszteletben tartani beszélgetőpartnereink belső képeit, és minden esetben segíteni neki, hogy megőrizhesse önértékelését.
Mielőtt megszólalunk: háromig számolni. És azalatt végiggondolni: azzal, amit mondani akarok, meg akarom-e változtatni a másikban élő képet? Érezheti-e úgy, hogy támadást intézek a kép ellen? Ha igen, első kérdés: szükséges ez? Sokszor rájövünk, hogy nem. Nem történik semmi, ha most nem mondjuk ki, ami a szánkra jönne… Nem biztos, hogy érdemes 80 éves anyukánk politikai nézeteit, vagy akár gyereknevelési elveit vitatni.
Ha szükséges, hogy a másik véleménye megváltozzon, akkor a következő megfontolandó: alkalmas-e most az idő? Befogadó-e a másik fél? Akárhogy is, könnyítsük meg neki, hogy megváltoztassa a benne élő képet: először magyarázattal, érveinkkel szoktassuk hozzá a gondolathoz, mielőtt azt az üzenetet megfogalmaznánk, amit át szeretnénk adni. Nem muszáj a kislányunkkal direktben közölnünk, hogy borzasztó a kedvenc szoknyája… (Ugye, emlékszünk arra a dacra, ami bennünk ébredt hasonló helyzetben?)
Ha észleljük a védekezést, ne reagáljunk ugyanezzel akkor sem, ha (vissza)támadva érezzük magunkat! Ilyenkor jöhet értő figyelmünk – amiről az előző cikkben írtam.
Dr. Bozsár Gabriella kommunikáció, konfliktuskezelés | Kérdezz-felelek>>
