Cikksorozatomban életkorok szerint gyűjtöttem össze azokat a nehézségeket, amik sokszor a mindennapi hordozás útjába állnak. Legutóbb a pici babákról beszéltünk. Most folytassuk a nagyobbacskákkal!
Kíváncsiskodó apróságok
Négyhónapos kor táján a babák határozottan kíváncsibbakká válnak. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy a jól bevált elölhordozás kezd nem működni többé. A hasunkon, magunk felé fordított pöttöm nem lát annyit a világból, mint amennyit szeretne. Sokan ilyenkor kezdenek úgy hordozni, hogy az elöl hordozott babát kifelé fordítják. Így valóban többet lát a baba, mégis azt mondom: ne tedd! (Ha bővebben érdekel, miért ne, olvasd el a Babahordozás – de hogyan? című cikkben! A hosszú távon is beváló, és egészségügyi szempontokat figyelembe véve is megnyugtató megoldás a csípőn- és a hátonhordozás.
Tanuld meg könnyedén, jól hordozni a babádat a csípődön! Ez sokkal kisebb teher a számodra, mint az elölhordozás és a baba is mindent lát, amire kíváncsi. És biztatlak, hogy tanuld meg a hátonhordozást is, amivel – túlzás nélkül állíthatom – egy új világ nyílik meg előtted! Óriási szabadság és könnyedség, a már ismert közelséggel párosulva.
Vége a hordozásnak?
1-1,5 év közötti gyerekek anyukáitól szoktam efféle élménybeszámolókat hallani: „Lehet, hogy nálunk már vége a hordozásnak? Eddig nagyon szerettük, sokat hordoztam, de egy hónapja Marci egyre erősebben tiltakozik ellene. Már odáig jutottunk, hogy sosincs kendőben, mert fel sem tudom venni, annyira ellene van. Én pedig el vagyok keseredve, és nem értem a dolgot, mert imádom hordozni, és arra számítottam, hogy még sokáig részünk lehet benne!”
Ha tovább beszélgetünk, kiderül, hogy az anyuka mindent ugyanúgy csinál, mint eddig: Marci otthon jön-megy, játszik. Amikor pedig indulnának valahova, az anyuka tekerné a kendőbe, dobná a csatosba, vagy ahogy szokták, hogy induljanak. Csakhogy a gyerek tiltakozik. Eleinte csak azt mondja: „Nem! Én! Egyedül!” Ekkor még így-úgy sikerül az anyukának magára varázsolni a kicsit. De a tiltakozás egyre erősebb, és ha az anyuka kitart, egész kis csetepaté keveredik belőle. Mígnem nyilvánvalóvá válik, hogy ez így nem mehet tovább. Mi történt? Kinőtte a gyerek a hordozást?
Nem, azt nem! Csakhogy eddig mi döntöttük el, hogy mikor és hogyan hordozunk. Erre az életkorra a gyerekeknek megnő annyira az önállóságuk, hogy minderről már nekik is van elképzelésük. És ezt nem is tartják titokban. A váltás az anyának gyakran nem könnyű.
Jól bevált gyakorlat, hogy sokkal több időt hagyok az útra – bárhova megyünk is -, mint eddig. Figyelem, hogy a gyerek egyedül szeretne indulni, vagy szívesen jön a hátamra, és önállóságot adok ebben neki. Magammal viszem a kendőt (vagy más hordozót, persze). Bóklászva haladunk előre, amikor négy lábon megyünk, és amikor a bóklászva haladásból eltűnik az a kis haladás is, ami addig megvolt, átváltunk kétlábas üzemmódba, mindenki megelégedésére.
És figyelek rá otthon is, hogy melyek azok a helyzetek, amikor a gyermekem legszívesebben szorosan rajtam lenne. Bár már sokkal kevesebbet van rajtam mint régebben, mégis folyamatosan nyitott vagyok rá, hogy magamra kössem. Mert amit a hordozástól kapunk, másként nemigen kaphatjuk meg.
Már nem hordozzuk, mert tud járni…
Járni már tud, de jönni még nem! Izgalmas tény, hogy más agyi központ a felelős azért, hogy egyik lábát a másik után tegye („tud járni!”), megint más azért, hogy figyelje a mozgásom irányát és sebességét, és hozzá igazítsa a saját mozgását az enyémhez („jön velem”). Éppen ezért irreális az a – társadalmunkban általánosan jelen levő – elvárás, hogy, ha a gyerek tud járni, jöjjön is velem. A „járni tudásért” felelős agyi központ érése 1-1,5 éves korra, míg a „haladásért” felelős központok érése 4-4,5 éves korra tehetőek. Ha tudjuk mindezt, talán nem keverjük össze a két dolgot: könnyebben megteremtjük a teret a gyermeknek oly’ fontos bóklászáshoz, és magától értetődően vesszük magunkra, ha itt a haladás ideje. Akkor is, ha a szomszéd néni szerint „van két erős lába”, és „nehéz ez már anyának”…
Most van vége?
2,5-3 éves kor után egészen hosszú idők telnek el hordozás nélkül. Talán meglepve tesszük fel magunknak a kérdést újra és újra: lehet, hogy már vége a hordozásnak? Aztán újra jön pár hónap, amikor a hordozás napi szinten van jelen az életünkben, hogy aztán újra eltűnjön, majd újra felbukkanjon… Hogy szelíd átmenettel, észrevétlenül ússzon ki az életünkből, várhatóan 4-4,5 éves kor körül, valamikor.
Remek ez az írás!
Köszönjük!
Mi nemrég vettünk egy mei-tait,holott Lányom már 3 éves.Ámde a babakocsi már nem opció,hisz rengeteget megy.Viszont meguntuk,hogy kiránduláskor cipeljük,ha elfáradt,ráadásul nem ül meg az apja nyakában.Na az én eddig sosem hordozott gyerekem kis híján elaludt a hátamon,és roppant mód élvezi.Én meg azt,hogy a dög kocsi helyett ezt csak beteszem a hátizsákjában,és csak akkor kerül elő,ha tényleg fáradt.Így már neki merek vágni a városnak,illetve nem kell idő előtt hazaindulni egy jó kis túráról,ha a kisasszony elfáradt.:)