Sátorra fel!

A legkorábbi családi sátras fényképünkön a Nagy három éves, a Lányom pedig egy. Közvetlen a Velencei tó partján ülnek a sátor előtt, Lányom egy főtt kukoricát csócsálva, a Nagy pedig botocskát lógatva a lemenő nap aranyhídjára.

Velencén van házunk, de a sátrazás a mai gyerekeknek olyan kuriózum, és annyira természet közeli, hogy nyaranta négy napra mindig lementünk a tó kempingjébe. Így minden nap láthattuk, amit máskor csak ritkán, a lebukó napot, a csillagfényt tükröző vizet és a mozdulatlan hajnalokat. Mehettünk mi aztán már külföldre, vagy a világ végére, ahogy nőttek, nyártól nyárig csak egy dolgot vártak immár hárman: a sátrazást.

Minek köszönhető a varázsa? Talán, hogy nem visz az ember tárgyakat, legalábbis fölöslegeset biztos nem, és a leghétköznapibb mozzanatnak is íze van, mint például a pokrócon eltöltött reggelinek, az alvásnak, ébredésnek.

Talán, hogy nincsenek teendők, nem kell beindítani a mosógépet, felmosni a konyhát, a ruhákat sem hajtogatjuk olyankor, az ételkészítést és elpakolást pedig kellemes közös programként élvezzük……Nincs elektronika, nem csörög, zakatol, búg semmi, és nem kábít semmilyen képernyő.

Infinety hirdetés

Talán, hogy lefekvés előtt pizsamában lehet még egyet labdázni a gyepen, sötétben pedig a zseblámpázás igazi mulatság. Nincs könyves mese sem, itt a fejből mesélés könnyebb, mint bárhol. Több évvel ezelőtt egy „csillag utazós” mesét találtam ki nekik, amit épp a minap emlegetett fel a Lányom, én már nem is emlékeztem, miről szólt.

Talán, hogy az összetartozás érzése lengi be a sátrat és egy nagy égbolt alatt, pici halandókként vagyunk együtt.
Az eső kopogását, a szél zúgását is itt lehet igazán megtapasztalni, és nagyra értékelni aztán a derült eget.
Amikor még csak magunk voltunk házasságunk előtt, sátor sem kellett, csak befeküdtünk a hálózsákunkkal a gárdonyi strand nagy és tekervényes csúszdájába, és ott virradtunk. Furcsa érzés volt abban a kempingben sátrazni a gyerekekkel, ahol ez a narancssárga csúszda áll. Később külföldön is sátraztunk, ha tehettük. Hatalmas hegy lábánál, és türkizszínű tó partján. Szédítő magasságok és színek társaságában.

Egyszer Füredre volt meghívásunk, de kicsi volt a ház, ezért gondoltuk, inkább sátrat verünk éjszakára a Balaton parton. Csalódottan menekültünk ki a kempingből, mert a sátorsort ösvény választotta el a vízparti panorámától. Még véletlenül sem lehetett látni a vizet. Velencén nem ehhez szoktunk, így értetlenkedve fölkanyarodtunk a hegyoldalra és egy panorámás dombon vertünk tanyát mindentől és mindenkitől távol. A Lányom már kilenc éves lesz, de időről időre még mindig említi, hogy ő vissza szeretne menni „a dombra”, ami azért is döbbenet, mert csak két-három éves volt akkor. Mi már nem mernénk vadkempingezni, de talán majd egyszer valaki elviszi őt „a dombra”.

Addig meg csak énekelgetem nekik Weöres Sándor és Kodály Zoltán altatóját nyári estéken és sátras éjszakákon:

Csillag süt a szederágra,
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő fű a feje alja,
Nyár éj ege betakarja.

Sajnos ma már a sátrazás sem olcsó mulatság, de ha mégis ki szeretnénk lesni a holdat, jussunk el egy kertbe (barát, rokon), sötétedés után egy mécsessel osonjunk ki, és a nappal felfüggesztett hintaágyban ringatózzunk egyet a gyerekekkel a hold fényében, (szúnyogok miatt nyakig hálózsákba burkolva).

Ezeken az estéken érthetjük meg legjobban Weöres Sándor sorait: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Jakabosné Kovács Judit, drámapedagógus, Mazsola Játszó és Manócska Muzsika foglalkozásvezető, www.mazsolajatszo.hu. Fotók: a szerző képei

Szólj hozzá Te is!