Ösztöneinkben az első, Földön töltött óráinkban megmutatkoznak azok a tulajdonságok, melyek bizonyítják, hogy mi emberek társas lények vagyunk. Kezdve a szüleinkhez való ragaszkodásunkkal. Az egyik legfontosabb evilági feladatunk, az évek során megtalálni azt a másik egyént, akivel leélhetünk egy életet s ami még fontosabb, akivel családot is alapítunk később. A legtöbben meg is találják „a nagy Őt” és sikeresen felépítenek vele egy kiválóan működő, olykor kicsit tökéletlen, de mégis boldog kapcsolatot, később házasságot.
De mi van azokkal, akik házasság után jönnek rá, hogy feleségük/férjük nem az az ember, akinek eleinte gondolták és a felek együttesen, vagy egyénileg hivatalos válás mellett döntenek? Cikkünkben most szülői oldalról beszélünk a témáról, példának véve egy teljesen átlagos válás (főleg lelki oldalait), amelyben nem szerepelnek extrém körülmények. (Erőszakos férj, egyéni dominanciák, pszichopata vagy nárcisztikus személyiségek.)
A boldogság illúziója
Mindenki különbözik, alapvető döntéseink határozzák meg azt, akik vagyunk, szituációkra való reagálásaink, életfelfogásunk, mentalitásunk által leszünk egyediek. Amikor két ember összeházasodik – különösen, ha ezt rövid ismertség után teszik meg – addig nem ismert konfliktusok merülhetnek fel később, vagy olyan elhatározások, ahová nem illik be többé az addig felvázolt közös családterv.
Sok családban túl későn merül fel a szülőkben, hogy képtelenek megélni együtt. Legjobb esetben ez még a házasság előtt világossá válik. Rosszabb helyzetben csak hónapokkal vagy évekkel később.
Mindaddig derűsnek, problémamentesnek, netán még tökéletesnek is tűnik a közös élet. A gondok legapróbb jelét is elfedik a tomboló hormonok, a felek rózsaszín ködben lubickolva engedik homályba veszni a kivetnivalókat. S ami ennél is szebb, ha a felismerés – miszerint valami nem stimmel – mégis bekopogtatna az ajtón, egyszerűen ráfordítják még a kulcsot is. A boldogság illúziójának érdekében, a házas emberek inkább nem vesznek tudomást erről.
A ráébredés mégis utat fog törni magának
A múló idővel eloszlik a köd, és ha az emberi makacsság nem fordul át célzott tagadássá, talán mindkét fél, vagy egyikük igenis rá fog eszmélni, mennyire káros egy rosszul működő kapcsolat.
Felmerülő összeférhetetlenség
Emberi sorsok folyamatosan találkoznak és épp ilyen folyamatosan távolodnak el egymástól. Alapvető esetekben, ha két ember képtelen kompromisszumokat kötni, nincs azonos érdeklődési köre, amely a kezdeti szakaszokban még nem derül ki, vagy elképzeléseik nem illenek partnerük jövőképébe, hamar kettéágazik az út.
A kommunikáció, mint az emberi kapcsolat alappillére
Abban a percben, amikor világrajön a rémisztő gondolat a férjben vagy feleségben arról, hogy útjukat külön szeretnék folytatni, az egyik legfontosabb dolog a megfelelő kommunikáció. Egyedül, magunkban rágódni a gondokon nemcsak fárasztó a lélek számára, hanem megterhelő is. Ha valakik együtt fognak bele a közös útba, együtt is célszerű döntést hozni a továbbiakról. Amennyiben a feszülő konfliktusok nem kapnak kompromisszumkész megoldásokat, racionális döntéssé válhat a válás gondolata. Egy szemernyit szebb esetben, még a közös gyermek megszületése előtt.
Mondjuk el a másiknak azokat a gondolatokat, amelyek bántanak minket, beszéljünk sérelmeinkről köntörfalazás nélkül, hiszen nagyon sok kapcsolat megy azon tönkre, hogyha nincs megfelelő kommunikáció.
A sok elfojtott szó, a magunkba börtönzött megbántottságaink, apránként felemésztik az addig egészséges lelkünket. Ha elágazásnál vagyunk, s valami nem működik, ha már nem lehet megjavítani, ha sosem lehetett, csak nem vettük észre: merjünk más irányba lépni arról az útról, amelynek zsákutca a vége.
Nézzük a helyzetet tragédia helyett lehetőségek tárházaként
Természetes, ha az ember csalódottá válik, összetörve érzi magát vagy teljes tanácstalanságba kerül. Érzelmeink nagyon összetettek, nehéz időszakban pedig mázsás súlyként képesek vállunkra nehezedni. Azt viszont elengedhetetlen tudni, hogy egy rosszul működő kapcsolat nem feltétlenül abból a hibából ered, hogy valamit elrontottunk. Gyakori reakció, hogy elválás esetében vagy önmagunkat kezdjük ostorozni, vagy párunkat vonjuk felelősségre mindazért, ami nem működött megfelelően.
Ehelyett törekedjünk rá, hogy valami módon kitöltsük az űrt:
- Kezdjünk sportolni,
- járjunk új közösségekbe, ahol olyan embereket ismerhetünk meg, akik hozzánk hasonló érdeklődésűek,
- tanuljunk meg valami újat pl. nyelvet,
- találjunk valami kreatív hobbit, ahol a koncentráció segítségével lefoglaljuk gondolatainkat,
- keressünk tánc-esteket a közelünkben, ez megfelelő lehet, ha a válás gondolatával önbizalmunkat is elveszítjük, mert a tánc alkalmával nemcsak testünk egészségét őrizzük meg, hanem lelki világunk helyrejöttét is támogatjuk.
Igen, nehéz, rémisztő és szörnyű dolog, ha elsődleges számításaink nem úgy alakulnak, ahogy kezdetben gondoltuk. Viszont különbözőségeink végett, olykor nem illünk partnerünk életébe, vagy épp fordítva, ez így van, amióta világ a világ.
Ahogy Paulo Coelho is megfogalmazta:
„Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése.”
Ne áldozatként gondolkodjunk, hanem kíváncsi emberekként, akik egy bukásból tanulnak, következtetést vonnak le és elgondolkodnak rajta, hogy mit csinálhatnának másként a pozitív eredmény érdekében.
Kitartással, hittel igenis eredményeket lehet elérni, én hiszem, hogy ha szeretjük önmagunkat és kincset keresünk, csak idő kérdése: meg fogjuk találni!
