Ismerős a helyzet, amikor ülünk a monitor előtt és lépten-nyomon a szomszéd/rokon/barát/barátnő újszülöttjéről jön velünk szemben temérdek fotó, videó, vagy új infó? Nem, nem azokról beszélek, akik néha feltöltenek egy tündéri alvós képet, hanem azokról, akik profilján még az is közzé van téve, hogy a gyermek épp beteg, orvosnál van, eszik, iszik, sétál, levegőt vesz vagy ne adj’ még saját Facebook, Instagram profilt is kap? Persze, az ember szereti megosztani az örömeit a világgal, az internet a legegyszerűbb módja annak, hogy elújságolja a hírt a közeli barátok, rokonok számára, hogy bővült a család. De ez meddig egészséges? Első részünkben tisztázzuk le mit is jelent ez a fogalom és milyen háttere van.
A fogalom jelentésbeli háttere
A napokban találkoztam egy számomra teljesen új definícióval egy külföldi oldalon, melynek a neve „sharenting„. Elsősorban hívtam a Wikipédia segítségét, hogy tisztázhassam magamban a pontosabb jelentést és az alábbi választ kaptam: a „sharenting” azaz posztolás, vagy túlposztolás a szociális média túlzott használatát jelenti, amikor a szülők minden pillanatot megosztanak gyermekükről, már az első percektől kezdve, legyen az szöveges, képi, vagy videó formájában. A „share” (megosztás) és a „parenting” (gyereknevelés) szavak egybeolvadásával jött létre.
Egészségtelen ragaszkodás az elektronikai eszközökhöz és a szociális médiához
Az embernek a telefonja már-már a harmadik keze, mint valami plusz végtag, velünk van reggeltől estig, ezzel fekszünk le, ez az első, amit felemelünk magunk mellől ébredés után. Kicsit szomorú belegondolni ebbe. Szinte függőséget okoz, szinte kényszert érzünk rá, hogy minden pillanatunk szerves része legyen. Mint valami szemüveget, úgy hordjuk nemcsak magunkkal, szinte magunkon, hogy ezen keresztül lássuk a világot. De mi ennek a veszélye?
Szerintem nem újdonság senkinek az érzés, amikor nézi valamelyik szociális média oldalt és meglátja, hogy egy tehetősebb ismerőse épp milyen luxus autót vett, hogy a modellek milyen tengerparton nyaralnak és milyen tökéletes testük van, hogy miként néz ki a tökéletes ebéd, desszert, autó, babakocsi, milyen drága ruhák által leszünk mi magunk is tökéletesek. Mit adjunk a gyermekre, hogy kiskorától kezdve kövesse a divatot, milyen cipőt hordjon, melyik játékok élik fénykorukat éppen? Tökéletesség, a megfestett tökély online lenyomatai. Ennél a pontnál érezzük a súlyát annak, hogy ez csupán illúzió. Olyan illúzió, amely függőséget okoz, ezt látjuk, azt érezzük ez a helyes. Ha ő felrakta hol ebédelt, mit evett, mivel játszik a gyermek, akkor nekem is fel kell. Kényszerűnek érezzük. „Kell”…”muszáj”,”ezt érzem manapság helyesnek”. Na meg amúgy is, miért ne?
Nem, én magam sem vagyok kivétel, bár vannak, akik azok. Én is viszonylag gyakran teszek közzé különböző tartalmakat. Ha magába néz az ember, ez nem kényszer és még csak nem is szükséglet. Ez egy modern világgal járó lassacskán berögzült norma. Mintha nem is lennénk létező emberek, ha nem posztolnánk. DE! Ez természetesen nem igaz, online tartalmak nélkül is lehetünk teljes értékű, boldog és főleg sikeres emberek.
A döntés joga
Addig, amíg csupán magunkról teszünk közzé az online térben tartalmat, addig rendben van minden, hiszen felnőttek vagyunk, dönthetünk így, amennyiben ezt érezzük megfelelőnek. Igen, a terhességünket és a későbbi születés utáni perceket is megoszthatjuk a külvilággal, jó esetben szülői büszkeségből és boldogságból, mert annyira kicsattanó érzéssel jár a gyermekünk születése, nevelése, hogy világgá akarjuk kürtölni. Viszont a gyerekünk nem mondhatja azt, hogy „nem anyu, nem szeretnék ott mosolyogni a monitoros fotón”.
Ráadásul a leggyakoribb és kevésbé pozitív esetben azért tesszük közzé ezeket a tartalmakat, mert várjuk, szinte szomjazzuk az elismerést, a bizonyos like gombok megnyomásával pedig már tetszésüket is kifejezhetik ismerőseink. Repülnek a like-ok, mintha minden újabb „like” egy monitoron átnyúló kézrázás lenne a gratuláció jeléül. „Gratulálok Hölgyem/Uram az újabb kattintás begyűjtéséért.” – Hiszen semmi más nem történik, csak valahol egy másik házban, laptopon, telefonon, egyetlen kattintás. Gyakran olyan emberektől, akikkel évek óta nem kommunikáltunk, gyakran csupán irigységből.
Figyelmetlenség az okos készülék végett
Hányszor, de hányszor látok anyukákat/apukákat úgy az utcán egy kávézóban, hogy az éppen babakocsiban ülő kisgyermek mellett nyomogatják lázasan a telefonjukat, amíg a kicsi majd kiesik a helyéről egy kis figyelem végett. (A jelenlévők mindig kivételt képeznek.) Mégis hányszor esik figyelmükön kívül, hogy a cumi kiesett a gyerek szájából, hogy éppen éhes, hogy megérett a peluscsere? Mindezt miért? Mert a helyzet még nem Instagram-kész, vagy éppen a Facebook előtt elmélkednek milyen jó a szomszéd fiának az új rugdalózója. Ugye, hogy nevetségesen hangzik? Pedig ezek szomorú tények, amiket önnön szememmel érzékeltem a világban.
A szerencse az, hogy mindenben, igen ebben is meg lehet találni az arany középutat. Ahhoz, hogy ezt megértsük és elkerülhessük a „sharenting” veszélyeit a következő cikkünkben leírom nektek pontosan milyen veszélyei lehetnek és mire érdemes figyelni. Addig is szép napot Nektek!
„Technika. (…) Úgy tartja össze az embereket, hogy hagyja őket elszakadni egymástól.” – Harlan Coben
