A barátnőim már kiokosítottak, hogy honnan is fogom tudni, hogy elindult a szülés, így mikor május 20-án úgy feküdtem le, hogy kisebb menstruációs fájásaim voltak, akkor tudtam, hogy valami készülőben van.
Hajnal 2-kor már arra keltem, hogy erősödnek ezek a fájások és elkezdtem mérni a fájások közötti időszakot, először 9 perces fájásokat jegyeztem fel, ezután jöttek a 7 percesek: ezek azért már elég kellemetlenek voltak, de mindenki azt mondta, hogy nagyon fog fájni, érezni fogom, hogyha indulni kell, de azért számomra ez még bőven messze volt a „nagyon fáj” érzéstől, így visszafeküdtem az ágyba. Még sikerült bóbiskolnom egy fél órát, de ezután jöttek a 4 perces fájások. Ezek sem voltak erős fájások, de mivel már elég gyakran jöttek és reggel fél 6 volt, a kórház pedig a város másik végén, tudtam, hogyha még várok, akkor, hogyha beállunk a reggeli pesti dugóba, akkor talán a kocsiban fogok megszülni, így felhívtam Henit, a legcukibb és legjobb szülésznőt, aki
csak annyit kérdezett, hogy a 4 perces fájásokkal mire várok, indulás a kórházba!
Ekkor ébresztettem a Férjemet, hogy úgy tűnik itt az idő, készülődjünk. Ő csak annyit kérdezett: Elfolyt a magzatvized? Mire én: Nem. Mire Ő: Na jó, akkor nem fogsz szülni! 🙂 A kórházi motyómat már idejében összepakoltam, így beraktam a tisztasági csomagomat, felöltöztem és indultunk is. 7:45-kor jelentkeztem be a kórházba, azonnal ráraktak CTG-re, majd Heni megvizsgált, ekkor már 2 ujjnyira ki voltam tágulva. Akkor mondta, hogy rendben akkor öltözzek át, megyünk a szülőszobára. Itt volt az első és utolsó pillanat az egész 9 hónap alatt, hogy
fizikailag és lelkileg is egy pillanatra egyedül maradtam
és megijedtem, hogy akkor most mi lesz, mi fog történni.
Abszolút nem féltem soha egy pillanatra sem a szüléstől. Előre megbeszéltem a kisfiammal, hogy egy 4 órás szülést szeretnék, amiben egyikünk sem szenved sokat :-). Illetve 120%-ban megbíztam Heniben és a Doktorban, tudtam, hogy a lehető legjobb kezekben vagyok, nekem csak azt kell csináljam, amit ők mondanak.
De ott az öltözőben berezeltem, hogy itt vagyunk, szülni fogok,
fogalmam sincs, hogy mi fog történni, nincs ráhatásom az eseményekre,
Ó Te Jó Ég mi lesz velem.
Szerencsére ez az érzés hamar elillant, hiszen Heni hamar visszajött értem és már a szülőszobán is voltunk, ahol hamarosan a Férjem is megjelent, így újra teljes biztonságban éreztem magam! Ezután jött egy nehéz fél – 1 óra, mert a fájások erősödtek és sűrűsödtek is, egy ideig csak álltam az ágy mellett, mert hogyha leültem, akkor még rosszabb volt, aztán egy gumilabdára ültem, ami extra kényelmes volt, a derékfájásom azonnal enyhült (mindenkinek ajánlom) és ezen üldögélve, illetve néha feszengve vártam, hogy a Doktor megérkezzen, aki olyan 8 óra körül be is toppant. Innentől pörögtek fel igazán az események, hiszen ő beadta az érzéstelenítőt (bár meg voltam győződve róla, hogy én nem fogok kérni érzéstelenítést, hiszen 1. úgy voltam vele, hogy ezt ki kell bírni, 2. nem vagyok egy nagy gyógyszerbarát, persze ha kell akkor kell, de feleslegesen nem akartam terhelni a szervezetem és a babát, de a szüléshez közeledve nagyjából az utolsó héten egyik reggel úgy keltem fel, hogy kérni fogok, amit aztán nem is bántam meg, sőt, nagyon is örülök, hogy így döntöttem), burokrepesztés, innentől egyre erősödő fájások. A hangulat teljesen laza volt, én is a többiekkel nevetgéltem, mígnem
a Doktor egy fájás után közölte, hogy a következő fájásnál nyomjon….
Ekkor teljesen csodálkozva kérdeztem vissza, hogy: „Tessék???”
Mire a Doktor: „Igen, szülünk!”.
Nem hittem a fülemnek, bár fogalmam sem volt, hogy hány óra lehet, hiszen az időérzékemet teljesen elvesztettem, de abban biztos voltam, hogy még nagyon korán van… Nade jött a következő fájás és én nyomtam, és szép sorban jöttek a következők is és én csak nyomtam és nyomtam szorgalmasan. Az a pillanat mikor éreztem, hogy „kint van” és 1 másodperc múlva megpillantottam őt…. Ez egy valóban leírhatatlan érzés, mindenkinek azt kívánom, hogy megtapasztalja ezt! Én tényleg nem vagyok egy érzelgős típus, de még most is, mikor ezeket a sorokat írom is könnybe lábad a szemem, és ha jól gondolom, ez most már életem végéig így is marad! Tehát megpillantottam Őt, egyszerre sírtam és nevettem.
Azonnal a mellkasomra tették, egyszerűen hihetetlen volt! Egyáltalán nem volt elgyötört, sőt szinte mondhatni kisimult volt az arcocskája, (később többen is kérdezték, hogy császárral született baba-e, mert annyira kisimult) az illata Isteni finom, még sosem éreztem ehhez foghatót! Végtelenül boldogok és meghatottak voltunk! Igazi megkoronázása volt ez az eltelt 9 hónapnak!
Szerencsére úgy alakult, hogy a Férjem végig mellettem volt (abban maradtunk, hogy a vajúdás időszakában ott lesz velem, és utána eldönti, hogy szeretne-e maradni vagy sem), így ezt a pillanatot is együtt éltük át…. tényleg csodás volt! És a vicces az egészben, hogy Kisfiúnk 9:42-kor született meg, tehát a bejelentkezéstől számítva 3 órán belül ki is bújt :-). Sokan mondták, hogy ajándék szülésem volt, legyek nagyon hálás. (persze az is vagyok, de én ezt megbeszéltem a kisfiammal, nem is lehetett volna másképp…. :-). Illetve a Doktor és Heni nélkül ez nem sikerült volna, nagyon-nagyon hálás vagyok nekik)
Összegzésképpen annyit írhatok a 9 hónapról, hogy tényleg életem legszebb időszaka volt. Nem vagyok egy „parázós” típus, így ezt az időszakot sem idegeskedtem túl, persze a normális izgalom bennem volt, de tényleg semmi para, és belebeszélés. Persze ehhez az is kell, hogy megfelelő támogató környezet vegyen körül, akik mindenben segítenek és támogatnak, hogyha netalán egy-egy pillanatra el is bizonytalanodnál. Én éltem az életem, ahogyan addig is, és ha változtatni kellett, akkor követtem a testem és a baba jelzéseit, végülis ez a világ legtermészetesebb dolga, ha az ember tud befelé figyelni, akkor nem lehet semmi baj. Mertem boldog lenni, ebben az időszakban még inkább, átadtam magam az érzéseimnek, megéltem őket és kiélveztem a várandósság minden napját! És ami a legfontosabb, hogy az első naptól fogva felvettem a kapcsolatot a kisbabámmal, mindenről meséltem neki, és mindent megbeszéltem vele. Így nagyon hamar rájöttem, hogy milyen a temperamentuma, milyen szokásai alakultak ki, így nagyon könnyen ment az összeszokás már a pocakomban és aztán idekint is.
Írta: Zeitler Adrienn
Fotó: pixabay.com
