2005. május 1-jén, Anyák Napján mentem be a kórházba. Tudtam, hogy mire számíthatok, mert már napok óta vérezgettem, fokozódó intenzitással és erős görcseim voltak. Ahogyan a fogantatás után néhány nappal egyszerűen TUDTAM, hogy valaki beköltözött a pocakomba, azt is éreztem, hogy elment…
Bár néhány nappal korábban, éppen hat hetes terhesen még az enyhe vérezgetés mellett élő embriót látott az ultrahangon az orvosom, és betartottam az előírásait: sokat feküdtem és az általa felírt progeszteron-golyócskákat is alkalmaztam, ekkor már tudtam, hogy az erősödő vérzés és a görcs nem jelenthet semmi jót.
Az ultrahangnál az ügyeletes orvos nem mondott semmit, csak a fejét csóválta. Kihangosította a készüléket és én is hallhattam… a csendet. -Már nincs ott, ugye? – kérdeztem.
Az orvos a fejét rázta. Aztán közölte, hogy műteni kell, lehetőleg azonnal. Ennek azonban volt egy akadálya: nem sokkal korábban ettem. Azt mondták, várni kell, amíg kiürül a gyomrom és utána rögtön műtenek. A vizsgálóból kilépve a férjem vállán elsírtam magam. Ő döbbenten nézett rám… A műtéttől nagyon féltett.
Mire a várakozási idő letelt, a vérzésem is csillapodott, ezért a műtétet másnapra halasztották, így a saját orvosom végezte el… A diagnózis „abortus incompletus”, vagyis befejezetlen vetélés volt. Még aznap hazamehettem és próbáltam élni tovább az életem…
Akármilyen korán veszítjük is el a bennünk fejlődő kis életet, nehéz feldolgozni. A vetélés után vissza kell térni a mindennapokba és élni tovább az életet, de az Ő emléke még nagyon sokáig ott lebeg körülöttünk, minden gondolatunkban és minden álmunkban.
Ne vedd félvállról!
A kis életet meg kell gyászolni! Végig kell menni a gyász fázisain ahhoz, hogy végleg el tudjuk Őt engedni és nyugodt szívvel vágjunk bele egy újabb terhességbe. Én a vetélésem után viszonylag könnyen túltettem magam a történteken, de hónapokkal később visszaütött, akkor tört rám a gyász, amikor újra kezdtünk teherbeeséssel próbálkozni – és ez nyilvánvalóan nem tett jót a lelkiállapotomnak.
Beszélj róla!
Beszélj a barátaiddal – mert most ki fog derülni, ki az igazi barát! – beszélgess olyanokkal, akik átéltek hasonlót. Ne lepődj meg azonban, ha a partnereddel nem tudsz beszélgetni, ne feledd: ő is gyászol! Néha azzal segíthettek leginkább egymáson, ha együtt hallgattok…
Ne hibáztass senkit a történtekért!
Ne hagyd, hogy a partnereddel megromoljon a kapcsolatod, azért, mert egymást hibáztatjátok, vagy mert nem tudjátok megbeszélni.
Ne akarj azonnal és mindenáron gyorsan újra teherbe esni
Az nem old meg semmit, nem enyhíti a gyászodat! A gyászhoz idő kell, fel kell dolgoznunk a történteket és ez lassú folyamat.
Ne akard Őt teljesen elfelejteni!
Nem fog menni! Mindig emlékezni fogsz rá, és mindig a meg nem született gyermeked marad. Ha úgy érzed, hogy segít az emlékezés, nyugodtan nézegesd az UH-képeket, a már megvásárolt babaholmikat, bárki bármit is mond. Ne hallgass azokra, akik egy legyintéssel elintézik azzal, hogy lehet még akárhány gyereked! Neked Őt kell meggyászolnod!
Én hálás szívvel gondolok azokra a barátaimra, rokonaimra, akik a vetélésem után felhívtak és érdeklődtek, végighallgattak. Nem próbáltak vigasztalni és közhelyekkel megnyugtatni. Csak simán végighallgattak.
Eleinte nehéz volt megértenem, hogy a férjemmel miért nem tudok a történtekről beszélgetni, sokszor voltam sértődött emiatt, de szerencsére nem erőltettem túlságosan. Így aztán hónapokkal a vetélés után végre el tudtunk beszélgetni, meghallgattuk egymás érzéseit és gondolatait a gyermekünk elvesztésével kapcsolatban, és ezáltal sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, immáron mindketten tökéletesen készen állunk a következő terhességre.
Hálás vagyok azoknak, akik szintén veszítettek már el babát és beszélgettünk, leveleztünk egymással, mert ők pontosan tudták, mit éreztem és mit érzek a mai napig meg nem született gyermekemmel kapcsolatban.
Hálás vagyok az orvosomnak, aki nagyon biztat, hogy a következő terhesség sikeres lesz és már jó előre felkészített, hogy kezdettől fogva hormonpótlást fogok kapni, biztos ami biztos alapon. Ez számomra rendkívül megnyugtató.
Mindenki másban hisz… én abban hiszek, hogy ha gyermekünk egyszer már minket választott, akkor Ő fog újra visszatérni hozzánk, csak idő kell még neki. Abban hiszek, hogy ő ugyanaz a kis lélek lesz, de másik testben, más természettel, más tulajdonságokkal. Abban hiszek, hogy elhunyt szeretteim vigyáznak rá, amíg visszatér hozzánk. Ha erre gondolok, könny szökik a szemembe, de már nem keserű könnyek ezek. Ma már csak emlék mindaz, ami velem történt, életem legszörnyűbb emléke, de a mai napig jólesik beszélni róla, mert minél többet emlegetem, annál inkább halványodik a keserűség és átveszi a helyét a Remény.
Ferbert-Vadász Ágnes
Ajánlott linkek:
www.angyalokszulei.hu
Miért is történt meg?
Korai búcsú
Sziasztok!Én tegnap jöttem haza a kórházból.Pont egy hete ilyenkor teszteltem pozitívat és mivel PCOS betegségem van,tudtam,hogy nekem azonnal szükségem lesz vizsgálatokra,hormonok stb.El sem akartam hinni a teszt eredményét,tudtam,hogy ezzel a betegséggel van akinek talán sosem lehet babája.Másnapra kaptam is időpontot a magán orvoshoz.5hetes terhességet állapított meg,amit látott azzal minden rendben volt,2hét múlva kellett volna vissza mennem.Utrogestant írt fel és magzatvédő vitamin/folsav.Az előző hetekben végig barna pecsételő vérzésem volt,minden nap egy folt.Pénteken estére azonban enyhe görcsök és vérzés jött.Azt mondta a doki,ettől nem kell megijedni,a rákszűrés/kenetvételtől is lehet most vérzés és kiújult a méhszájsebem is a hormonok hatására.Pénteken egész éjjel is véreztem,de nem volt annyira sok,bíztam még,de bementem a kórházba.Ott a doki azt mondta,látja a petezsákot,a baba meg van még,de sajnos ez menstruáció.Maradjak bennt megfigyelésre.Én azt hittem,vérvétel lesz,megnézik a hormonok hogy állnak,minden ami lényeg ilyenkor át vizsgálnak,de nem.Kaptam 3db nospa görcsoldót és fekvés.Szombat estére erősödtek a görcsök.Miközben facebookon a szülinapi üzeneteimre reagálgattam vissza,párommal chateltünk,ma olvastam vissza,hogy 23.45-kor is írtam neki,hogy nagyon görcsölök,már ver a víz.Ekkor bevettem a 3.nospát is és jeleztem a nővérnek,hogy nem igazán használ,de ezt már alig bírtam kimondani mert mentek le a szemeim,hideg veríték volt rajtam s majdnem elájultam.De vissza parancsolt az ágyba azzal,hogy el ne ájuljak ott én őneki.Vissza feküdtem,de a görcs erősebb és erősebb,feszítő alhasi görcs lett és végül szerintem az ágyban ájultam el,mert hogy elaludni nem tudtam,az is biztos.Reggel 6körül kérdezte a nővér,hogy vagyok,megkönnyebbülve közöltem,hogy jobban és magam is úgy éreztem,de jó,túl éltük az éjszakát,jöjjön már a vérvétel hogy lássunk biztosat,tudjanak mielőbb segíteni.felkeltem,hogy megnézzem mennyire vérzek.na,akkor éreztem h több a vér,majd a mosdóba érvén a betéten megtaláltam egész múlt heti örömünket.Remegve hívattam a nővért,ismét hideg veríték,mondom neki ugye ez nem,ez nem az???Nyugodjak meg ez nem biztos hogy az,mondom akkor mi máááás??Láttam már ilyent,mikor egyik barátnőmnek spontán vetélése volt de az sokkal kisebb volt.Jött a vérvétel,még ekkor is reméltem h ha már így is alakult,talán a vérkép mutat valamit,mi volt kevés vagy sok vagy a szövettan.Ultrahang után kiderült,hogy nem,a szövettan annyit mutat ki hogy valóban terhesség volt,a vérkép pedig a vércsoport megállapításához kell.Ez után jött az altatás,majd a kaparás.A testi fájdalmakat is érzem még,mert fáj a hasam stb és a görcs nyomait is érzem még,de a lelkem fájdalma…na az az amire nincs gyógyír,bár igazából fájdalom csillapítót sem tudom hogy vehetek e be valamit,mert mivel 7vége volt,zárójelentést is csak holnap kapok.Tegnap zárásként úgy jöhettem haza,hogy tanuló csaj vizsgált meg először agyon nyomkodva,utána a doki is,úgyhogy ami addig annyira nem fájt,azóta sajog.A rizikókat írogatom össze,hogy 3hónap múlva mikor újra próbálkozhatunk a babával,teljesen fel készülhessünk az orvosommal-amit persze ezek után váltani fogok.lelkemet nehezítette,hogy a szobában ahol voltam a kórházban,kettő fiatal lány is jött abortuszra.Egy 16éves aki 16heteset(!) vetetett el,és egy 19éves aki 12heteset.Sokat sírtam ott is,de az igazi sírás itthon tört rám tegnap a lakásba érve.Elő törtek a szép emlékek,amikor és ahogy közöltem a párommal a jó hírt,ahogy örültünk abban a pár napban…mindketten először lehettünk Édesanya és Édesapa.De a kis Drágánk csak a szülinapom estéjét tudta már át élni velem.addig ki tartott mellettem/velem,én harcoltam fogcsikorgatva érte,de nem ment.Könnyebb lenne ha választ kaphatnék a kérdéseimre,hogy mitől történt ez,hogy ne forduljon többé elő.Én hétköznapi szemmel úgy látom,az Utrogestanból minél többet vettem be,annál erőseb lett a vérzés,hiszen ezt adják olyanoknak is akiknek meg kell hozni a vérzését.Lehet semmi szükségem nem lett volna rá.Először kellett volna egy rohadt vérkép talán,rögtön csütörtökön.Utána a kezelés ami szükséges.Az első pár hétben míg nem mentem dokihoz,és míg nem tudtam h terhes vagyok,nem szedtem semmilyen gyógyszert és minden rendben volt holott dolgoztam és lótottam futottam egész napokat aktívan,semmi gond nem volt.Tegnap a doki annyit mondott még,amiben valóban lehet igazság,hogy az a baj a mai világgal,hogy mindenki egyből tesztel és rohan az orvoshoz,holott régen a 12.hét körül állapították meg a terhességet,addig nem is ment semmi orvoshoz.Igen,de én pont a rizikós betegségem miatt futottam egyből,egy szóval nem mondtam h akkor vegyenek kenetet stb.Most nagyon gyenge vagyok,de talpra fogok állni és nagyon keményen fogok neki állni a következő terhességemnek,pont ezért hogy ezt a történetet helyre hozzam vagy valami ilyesmi.Nem kárpótlást akarok,nem akarok én semmit,csak annyit h többé ez ne forduljon elő….Köszönöm,hogy meghallgattatok.
szia. Nagyon szepen leirtal ide mindent ami ilyenkor tortenik egy anyaval ki elveszti kicsinyet. En is pont igy jartam 2 napja. Mintha ez a cikk rolam szolna csak nem en irtam.koszonom neked.
Épp így jártam,épp tegnap.
Azt érzem,hogy ez elviselhetetlen.
Április 9.-én estem át az első művi befejezésen. Az embrió elhalt… Nagyon-nagyon vártuk, iszonyú fájdalom volt. Mivel statisztika szerint minden 5. terhesség így végződik a 12. hét előtt, és már 36 éves vagyok, hát el kellett fogadnom a sorsomat.Nincs ok, nincs magyarázat, pont. A műtét előtt iszonyatos fájdalmaim voltak. Csak azt tudtam mondani, hogy én ezt még egyszer az életben képtelen lennék túlélni. Az egész az idegrendszeremet támadta, extra érzékeny és hisztérikus lettem. Minden reakciót támadásnak éltem/élek meg. A munkahelyemen is szenvedtem már, mindent stressznek élek meg és támadásnak, tiszta paranoia. Nem bírtam ki, hogy betartsam a 3 hónapos várakozást, 2 hónap elteltével (tisztítókúra, kineziológia, akupunktúra,természetgyógyász, vitaminok…)ismét teherbe estem. Minden jól alakult. Végigszenvedtem boldogan a nyári szabim alatt a teljes napon át tartó hányingeres időszakot, semmi gond nem volt, testileg rendben vagyok, a vérképem kiváló, pihentem is, de a 11. heti kontrollvizsgálaton most pénteken mégsem volt szívhang. 🙁 Iszonyatos érzés! Már olyan nagy a hasam, hogy muszáj volt terhesnadrágot vennem, nem véreztem, nem görcsöltem, semmi. Az orvosom azt mondta, hogy hétfőn újra ultrahang-vizsgálat, mert még van 20% esély, hogy mégis életben van. Ez a hétvége a pokol. Reménykedés a csodában, s közben készülés lelkiekben a már keddre kitűzött műtétre is. Tudom már, mire számítsak a kórházban, így annyira nem izgulok a rémes műtéttől, bár nem volt egyszerű… Közben utálom magam, hogy ilyenre gondolok, és nem a reményt éltetem pozitív gondolatokkal. Aztán arra gondolok, hogy mekkora munka egy gyerek, és talán a sors nem érzi, hogy lenne hozzá idegrendszerem, ezért kapom újra. És megint csak utálom magam, mivel ez sem a pozitív gondolatok éltetése. Én nem éreztem, amikor beköltözött, és nem éreztem, hogy elment volna. Ha igaz az, hogy mi a gondolatainkkal alakítjuk a valóságot, akkor felelősek vagyunk a gondolatainkért. Teremthetünk és ölhetünk is. De ez tényleg igaz volna, és igaz most az én helyzetemre is, és függhet most tőlem a létezése? vagy ne legyek ilyen „álmodozó-lélek”, az ultrahang talán csak elavult és az esetek 20%-ában nem mutat valóságot, és tök mindegy, hogy én most épp mire gondolok, és jobb volna, ha hasznosan tölteném az időmet valami másra gondolva. Huhh, csak bele ne őrüljek! 🙁