A távmunkás kismama – elszigetelt vagy épp ellenkezőleg?

távmunka

Az elmúlt két évben friss lendületet kapott GYES-viták során újra meg újra érvként hangzik el: a kisgyermekkel évekig otthon „kuksoló”, „bezárt” anya óhatatlanul beszűkül. Aki már menedzselt valaha tartósan több gyermeket, plusz a közösségi logisztikájukat, valamint a teljes családi működést évekig, akár főállású „inaktívként”, annak erről biztosan árnyaltabb a véleménye.

Merthogy bezárva az ember akkor van, ha valaki kívülről rányomja az ajtót, és elfelejt saját kulcsot adni. A kismamának pedig azért általában van kulcsa. Igaz, ilyenkor sokkal inkább rajtam múlik, hogy kinyitom-e az ajtót, van-e kedvem beengedni valakit, vagy netalán felszerelkezni a kölökkel, és menni valahová (és ha igen, hová). Ez macerás, de ha van hozzá energiám, van rá igényem, akkor menni fog.

Viszont nagyon fontos: ilyenkor kézbe kell venni az irányítást, mert a barátok-rokonok-munkahelyek vagy azt hiszik, hogy minden úgy megy, mint korábban, vagy azt, hogy a kismamát soha, egy pisszenéssel nem szabad zavarni. Ha ez nekem így nem jó, jelezni kell, nincs mese: meg kell mondani, mit és hogy szeretnék, most mire vagyok kapható, és mire nem. Mondom ezt a rengeteg okosságot úgy, hogy masszív szülés utáni depresszióval küzdöttem mind a kétszer, és volt olyan barátom, aki a gyermekszülés tényére eltűnt, mint szürke szamár a ködben.

Szóval beszűkülni az fog, akinek ez nincs ellenére – az viszont ezt gyerek nélkül is kényelmesen megteheti (sőt általában meg is teszi). Viszont hogy ezt kismamai sapkában egyfolytában bizonygatni kell, öreg sztereotipizálási hiba.

Infinety hirdetés

A fentiekkel párhuzamosan a távmunkavégzés körül is folyamatosan potyognak a munkavállalót az elszigetelődéstől féltő, vagy munkavállalóként azt félő megjegyzések. Kb. olyan formában, hogy „jaaaaj, de egész nap otthon ülve nem fogok senkivel találkozni, csak verem a gépet, lemaradok mindenről…”. Vagy „óóóó, de az a munkatársunk majd úgy érzi, mindenből kimarad, mert nincs itt a pezsgő irodai életben, se egy közös ebéd, se egy munka utáni sörözés, semmi céges program…”

Álljunk csak meg egy szóra! Miért nincs? Miért ne lehetne munka után együtt sörözni? Elvégre a söröző általában nem az irodában van… az meg olyan mindegy, hogy otthonra, vagy a másik épületbe/emeletre csörgetek oda neki, hogy “dobjunk már be egy pofa sört”. Az ebéd már neccesebb (irodai étkezde, messzi otthon), de valljuk be: egy irodában dolgozók között sem mindig jön össze. Nincs céges program? Hogyhogy? A távmunkás nem kap meghívót? Nem osztják be tréningre? Nem jöhet el a karácsonyi partira? Miért nem? Ilyet csak az mond, akinek gőze sincs arról, hogyan működik a munkatárs, illetve a munkahely „kihelyezése”. Mert hát azért a távmunkás is ugyanúgy a céghez tartozik, mint a telephelyen dolgozó, nem? Jól néznénk ki, ha mondjuk a területi képviselők (jellegzetes mobil távmunka) nem számítanának munkatársnak…

A másik félelem, miszerint senkihez nem szólhatok egész nap, és a végén elfelejtek beszélni, egy kicsit hasonlít a gyes-beszűkülés réméhez: sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja.

Először is: csak nagyon-nagyon kevés távmunkában végezhető tevékenység van, ami nem kívánja meg a rendszeres és folyamatos kapcsolattartást (nekem momentán mindössze egy hosszú könyv fordítása jut eszembe példaként, de mivel ilyet még nem csináltam, lehet, hogy ez is tévedés). Innentől pedig miről is beszélünk? Otthon dolgozom (mondjuk), időről időre e-mailezek, telefonálok, van Skype, MSN és egyéb nyalánkságok. Nem is szólva arról, hogy általában azért időnként csak be is kell menni a céghez egy-egy személyes megbeszélésre, egyeztetésre stb. Ha pedig távmunkaházba járok be mindennap, huszonegy másik szerencséssel egyetemben, vagy éppen mobil távmunkás vagyok, akinek az a dolga, hogy mászkáljon, meg emberekkel beszéljen, végképp értelmét veszti a kérdés.

Ha pedig gyerekem van, akkor mind karácsonyi partizni, mind sörözni, sőt még dolgozni is csak úgy tudok, ha vigyáz rá valaki. Akkor meg nem mindegy, hogy oly távol vagy mégis közel? Így is, úgy is lőttek az elszigetelődésnek. Sőt a beszűkülésnek is 🙂

Szerencsére a vállalatok is kezdenek rájönni erre. Az atipikus munkavégzési formákról készülőben lévő felmérés azt mutatja, a vezetőknek a téma kapcsán legelőször a távmunkás vagy részmunkaidős kismama jut eszébe. Ahol egyáltalán foglalkoznak az atipikus munkaformák kérdéseivel, ott elsősorban ebben az összefüggésben kerülnek elő: a babázós időszak alatt is legyen lehetőség lépést tartani a munkafolyamatokkal, ne kopjon ki a kolléga a cégtől, lehetőleg minél rövidebb legyen a kihagyás, és utána minél könnyebb a visszailleszkedés. Ez pedig éppen azt bizonyítja: adott élethelyzetben a távmunka nemhogy elszigetelne, hanem éppen ellenkezőleg, a folyamatos kapcsolattartás eszköze.

Szólj hozzá Te is!

2 EDDIGI KÉRDÉSEK

  1. Kedves Csmh,
    nem tudom, neked van-e saját tapasztalatod a témában. Amennyit én látok a világból, a kismamalétből és a gyerekekből, továbbá az önképzésből és a felnőttképzésből, aszerint nem egészen ilyen egyértelmű a helyzet (a “rengeteg szabadidőt” pl. erős túlzásnak érzem). Sem mi anyák nem vagyunk egyformák, sem a gyerekeink, sem a helyzetünk. Pár szót szólnék arról, hogy szerintem mi minden járul hozzá ahhoz, hogy az ember lánya a gyerekkel otthon ideálisan képezni tudja magát, illetve dolgozni tudjon:

    – nyugodt, sokat alvó, egészséges és megfelelően fejlődő gyerek;
    – lehetőleg egyszerre csak egy gyerek legyen otthon;
    – szükség esetén legyen kéznél segítség;
    – az anya lehetőleg bagoly alkatú legyen, hogy bírja az éjszakázást;
    – legyenek meg az alapok a tanuláshoz – nagyon sok ember egyszerűen nem tanulta meg, hogyan kell önállóan tanulni, azaz nincs tanulási rutinja;
    – hm, pénz kifizetni az esetleg nem ingyenes képzést;
    – megfelelő képzési feltételek (általában ezzel nem szokott gond lenni);
    – cél, amiért tanul az ember – elhelyezkedés, pályamódosítás, előrelépés, egyéb, de mindenképpen erős motiváció;
    – otthoni munka esetén megfelelő hozzáállás mind a munkáltató, mind a munkavállaló részéről (pl. ne ellenőrizzenek percenként, tudva, hogy én sem fogom majd a gyerekre, ha alulteljesítek, de ez csak egy icipici szelete az egésznek).

    Vagyis itt azért egy kicsit több kell, mint az “aki akar, az tud, aki nem tud, az csak lusta” hozzáállás.

    Ps. Mintha a Győzike-Show este lett volna, nem? 🙂

  2. Gyerek(ek) mellett simán lehet tanulni, dolgozni, önképezni, ki mit akar. Egy barátnőm minden gyerekével két évig volt otthon, és minden gyerekével két év alatt egy felsősokú nyelvvizsgát szerzett (három gyerek – három felsőfok, mindhárom yelvből nulláról indult).. Szóval csak hozzáállás kérdése, hogy az ember a tgyással, gyeddel, gyessel hirtelen rászakadó rengeteg szabadidőt a személyes fejlődésére, vagy a Győzike – show minél alaposabb megismerésére fordítja. 🙂

Comments are closed.