Kínos szituációk, zavarba ejtő kérdések

Sokszor olvashatjuk nevelési témában íródott cikkekben, könyvekben, hogy a szülő-gyermek kapcsolatban és kommunikációban az őszinteségre kell törekedni, még akkor is, ha az nem éppen kellemes. A gyerekek érzékeny radarjai azonnal észlelik, ha a szülő ködösíteni, netán a kérdést kikerülve a beszélgetést más irányba terelni szándékozik, maga alatt megásva saját kis gödrét, amelybe óhatatlanul belepottyan, hiszen csemetéje számára csak most kezd izgalmassá válni a dolog és még kíváncsibbá válik.

Amikor hisztimanó megjelenik

Mindannyian arra törekszünk, hogy megfeleljünk környezetünk elvárásainak, a társadalmi normáknak. Attól a pillanattól kezdve, amikor bekerülünk egy közösségbe, az munkál bennünk, hogy betagozódjunk, kapcsolatokat építsünk és elkerüljük a kiközösítést. Amíg a gyerekek nem tanulják meg a szabályokat, nem igazodnak ki a közösségeket és emberi kapcsolatokat mozgató szövevényes rendszerben, folyamatosan kísérleteznek és kérdeznek, így gyarapítva a hasznos tudnivalók tárát. A kapcsolatok vizsgálatának kitűnő és biztonságos terepe a család. A gyerek kísérletezik, figyel és kérdez, a tapasztalatokat pedig beépíti és később, amikor szükség van rá, előveszi.
A gyerekek megtanulják, hogyan fejezzék ki érzelmeiket, hogyan hassanak szüleikre, ha el szeretnének érni valamit és már egészen kis korban pontosan tudják, kinek mi a gyenge pontja.
„Anyát/apát akarom! Őt jobban szeretem, mint téged, azért sem fogadok szót!”  – toporzékol a gyerek a boltban, az utcán, az ismerősök előtt, mi pedig szép csendben kezdünk szégyenünkben összezsugorodni a kíváncsi pillantások kereszttüzében. Az elhangzott mondat önmagában szíven üti a szülőt, hát még akkor, ha az közönség előtt hangzik el. A gyerek éppen ezt a kellemetlen helyzetet használja ki, hiszen tudja, hogy szülei mások előtt nem úgy viselkednek, mint otthon, szégyellik hisztiző gyermeküket, ezért inkább hajlanak a „behódolásra” a gyermeki akarat előtt. Éppen ezért az első egy-két ilyen esetben kell észen lennünk és helyén kezelni a dolgokat, mert ez a minta ivódik be gyermekünk tudatába. Ha azt észleli, hogy a szemtanúk előtti hisztizés célravezető, akkor azt fogja tökélyre fejleszteni, mi pedig fokról fokra elveszítjük az irányítást. Ha azonban azt látja, hogy nem ér el ezzel a fárasztó színjátékkal semmit, előbb-utóbb abba fogja hagyni. Nagyon fontos azonban, hogy mindig beszéljük meg a történteket, ha már nyugodt körülmények között vagyunk! Ennek azért is van jelentősége, hogy az ok-okozati összefüggéseket ő is megértse.

Velem is megesett már ilyen hisztizős történet: óvodából hazafelé úton beugrottunk kislányommal egy boltba, hogy neki balettcipőt vegyünk. Minden simán ment, egészen addig, amíg gyermekem meg nem látott egy „barbis” tányéralátétet és el nem kezdett nyúzni. Megígértem neki, hogy ha ügyes lesz egész héten az oviban, megkaphatja. Először úgy tűnt, hogy elfogadta a feltételeket, ám amikor a kasszánál sorra kerültünk, éktelen hisztibe kezdett. A pénztáros és a bolti eladók szánakozó tekintetének kereszttüzében fizettem és vonultunk ki, immár földön fetrengő gyermekemmel, aki a parkolóban kiszabadult a kezemből és elkezdett rohangálni. Nálunk alapszabály, hogy a közlekedés tabu, ott nincs mese, szót kell fogadni. Szerencsére nem volt nagy forgalom, gyorsan elkaptam a gyerekem és erősen fogva a karját, hogy el ne tudjon szökni, elvonszoltam az autónkhoz. Ekkor már legalább öt felnőtt ácsorgott, minket figyelemmel kísérve és hangos megjegyzéseket téve nevelési elveimre. A kislányomat valahogyan betettem a gyerekülésbe, beültem és lezártam az ajtókat, látva, hogy megkísérel mindenáron kijutni. Azt magyaráztam neki folyamatosan, hogy nem fog elérni semmit hisztivel, nyugodtan folytassa. Ha viszont szeretne valamit, akkor szót kell fogadni és kérni kell. Iszonyú nehezen ment a lehiggadás, de végül el tudtunk indulni haza.

Ez az eset számomra több szempontból is tanulságos volt: szeptember eleje volt, a nyári szabad életmódból vissza kellett rázódni a dolgos és fárasztó hétköznapokba, a kislányom nem tudott aludni az oviban, ezért minden nap hullafáradtan vittem haza és ez mindkettőnk idegrendszerét megviselte. Ekkor szembesültem először azzal, hogy így is tud viselkedni, előtte soha ilyet nem csinált. Tudtam, hogy ez átmeneti állapot, valami kizökkenthette a megszokott ritmusából, és ha helyén kezelem a történteket, nem fog megismétlődni. Hazaérve mindent megbeszéltünk, őszintén és szerencsére azóta sem fordult elő velünk hasonló eset.

A gyerekek gyorsan tanulnak, és hamar rájönnek, hogy hogyan lehet sarokba szorítani a szülőket, vagy hogyan tudják megbosszulni, hogy nem tudták érvényesíteni az akaratukat. Ilyenkor is a gyors és természetes reakciókra kell törekedni:

,,Tudom, hogy most haragszol rám, de én is mérges leszek, ha folytatod a hisztizést! Hazamegyünk, és megbeszéljük, hogy mi a baj, rendben?”

Ha érzi, hogy hasztalan a próbálkozása, előbb jobb, ha megnyugszik, mintha vitába kezdenénk vele az emberek előtt. A kínos helyzeteket nem lehet kiküszöbölni, de megfelelő módszerrel gyorsan orvosolhatjuk a kellemetlenségeket. A legfontosabb, hogy maradjunk teljesen nyugodtak és válaszoljunk hasonlóan hűvös hangon! Ne kiabáljunk, és ami még fontosabb, soha ne rángassuk a gyerekünket, vagy szégyenítsük meg mások előtt. Ha így tennénk, attól kezdve számára szintén ez lenne a követendő példa.

Nekünk kell meghúzni a határvonalat, és éreztetni meddig mehet el! Figyeljünk oda arra, ha megtiltunk valamit, mindig indokoljuk meg miért nem szabad azt csinálni!

,,Most nem mehetsz ki játszani, mert még nem ebédeltünk!”,,Most maradj egy kicsit csendben, mert anya telefonál!”

Ha követjük ezeket az apró tanácsokat, a kínos kérdések és pirulós jelenetek sem fognak ledönteni minket a lábunkról.

A tabutémák

Kisgyermekeknél még teljesen természetes, hogy a számukra újat, szokatlant csodálkozással fogadják és azt igénylik, hogy valaki elmagyarázza nekik, mi miért van. A személyiség érésével azonban ezt a bámuló kíváncsiságot fel kell váltania a szokatlant, a másságot felismerni és elfogadni képes attitűdnek, amely egy hosszú tanulási folyamat és gondolati érés eredménye. Mindamellett, hogy gyermeki kíváncsiságát kielégítjük és magyarázatot adunk a miértekre, lépésről-lépésre rá kell szoktatnunk csemeténket a diszkrécióra, illedelmességre.

Ne szidjuk le azért, mert rácsodálkozik valamire, ne neveljük képmutatásra, mutassuk meg inkább a helyes reagálást, viselkedést, s amikor már négyszemközt vagyunk, magyarázzunk el neki mindent, ami foglalkoztatja, válaszoljunk őszintén a kérdéseire!

Természetesen azok a kérdések a legkínosabbak, amelyek a felnőttek világában is tabunak, normasértőnek számítanak és sokszor ezekre nincs is igazán elfogadott, helyes válasz.

A leggyakoribb zavarba hozó témák:

Testiséget érintő kérdések, fiú-lány közötti különbségek

Talán nincs még egy téma, ami köré ennyi hihetetlen történet épült volna, mint a születés, megfoganás. Van, aki méhecskékkel, más gólyával intézi el a dolgot, de olyan is akad, aki végül önmaga is belezavarodik saját sztorijába. A legfontosabb alapszabály, hogy ne hazudjunk, ne állítsunk valótlant! Ha a gyerek rájön, hogy becsaptuk, elveszítjük a bizalmát, oda a hitelünk és a továbbiakban semmilyen más témában nem fogja kikérni a véleményünket, s nem a szülő szava lesz a mérvadó.

A válasz mindig a gyermek életkorától, értelmi szintjétől függjön! Ne kezdjünk bonyolult magyarázatokba és pláne ne térjünk ki a „szaftos” részletekre, mert arra egy kisgyerek sem értelmileg, sem lelkileg nem érett. A gyermeknek azt kell éreznie, hogy mindez természetes, nem szabad, hogy a szülő számára a szexualitás tabutéma legyen, hiszen akkor a gyermek azt hiszi, itt valami nagyon csúnya és rossz dologról van szó, s nem kap róla valós képet.

Mondhatjuk, hogy anya és apa nagyon szereti egymást és teljesen természetes, hogy ezt összebújással is kifejezik, hiszen az érintés, a simogatás mindenkinek jól esik attól, akit szeret.

Elmagyarázhatjuk, hogy a szerelmesek, amikor már hosszabb ideje együtt vannak és eldöntik, hogy együtt szeretnének élni, már nagyon vágynak egy kisbabára is és éppúgy, mint a kismadarak tojásaiból a fiókák, az emberben is parányi sejtekből lesz a kis embergyerek, apából és anyából. Az anyuka hordozza a testében addig, míg elég nagy nem lesz. Vagy inspirálódhatunk Marie-Claude Monchaux gyönyörűen illusztrált klasszikusából, a Sehány éves kislányból.

Ha a fiú és lány/férfi-nő testi különbségeire irányulnak kérdései, mindig várjuk meg, ő saját maga milyen válaszokat ad, hiszen valami fogalma bizonyára mindenképpen van. Legyünk természetesek, lazák és nyitottak.

Viselkedésünkkel ne ültessünk el gátlásokat, de ne mondjunk olyasmit, ami nem a gyermek korához illő ismeret, ami sérülést okozhat, összezavarhatja, vagy szorongást, frusztrációt alakíthat ki.

A másságra, a fogyatékkal élőkre vonatkozó kérdések

A legrosszabb, amit tehetünk, ha megválaszolatlanul hagyjuk gyermekünk kérdéseit. Ha fogyatékkal élőkkel találkozunk, sose pirítsunk rá gyermekünkre, ne büntessük meg, ha kíváncsiságát fejezi ki, hiszen azzal csak azt váltjuk ki, hogy hasonló szituációban kényelmetlenül fogja magát érezni és nem tudja, mi a helyes viselkedési mód. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, őszintén válaszoljuk meg a kérdéseit, ne kerítsünk nagy feneket a dolognak, beszélgessünk úgy, mintha a világ egy természetes dolgáról lenne szó. Magyarázzuk el, hogy az emberek nagyon sokféleképpen néznek ki, ki szőke, ki fekete, magas vagy alacsony és vannak olyanok, akiknek kicsit más a külseje, de attól még ugyanolyan emberek, mint mi. Ha van fogyatékkal élő ismerősünk, megkérdezhetjük őt is, ő mit gondol erről a kérdésről.

Halál – Sors – Isten

A sors és Isten létezésének kérdéseire még maguk a felnőttek sem tudnak meggyőző válaszokat adni, hiszen mindenki saját hite szerint próbálja magyarázni ezeket a misztikusnak tűnő dolgokat. Gyakran az is megnehezíti a helyzetet, hogy a családtagok nézetei is gyökeresen eltérnek.

Ám ha kellő bölcsességgel kezelik a szülők a kényes témát és azt hangsúlyozzák, hogy a világ sokszínű, sokféle hit, vallás megfér egymás mellett, békében, akkor ezzel nem helyezik nyomás alá a gyermeket, sőt, az intelligenciájára, összetett gondolkodási képességére még fejlesztő hatással is lehetnek.

Mint minden eddig említett témában, itt is az őszinteség a lehető legjobb út: beszélgessünk gyermekünkkel a saját nézeteinkről, hitünkről, de mindezt ne úgy tegyük, mintha az lenne az egyetlen üdvözítő út, hanem éreztessük, hogy az egy lehetséges alternatíva. Elmondhatjuk neki, mi miért azt az utat választottuk és nyugodtan beszélhetünk neki a kételyeinkről is.

Ha a gyermek hívő családban nő fel, az lesz számára természetes, hogy Isten létezik. Ám engedni kell neki, hogy ő alakíthassa ki saját hitvilágát, önálló gondolatai, kételyei legyenek, s mindezt gyermeki módon tehesse, dogmák nélkül.

A halál témáját nagyon nehéz helyén kezelni. Ha gyermekkorban szembesül valaki a halállal, akár úgy, hogy szülei veszítenek el valakit, akár ő maga, mindenképpen rémülettel, szorongással tölti el. Sajnos, a megrázkódtatás aligha elkerülhető és felesleges elfedni a valós érzelmeket, a fájdalmat. Ha a gyermekünk arra kérdez rá, hogy mi, a szülei mikor fogunk meghalni, nem biztos, hogy az a helyes, ha azt mondjuk, hogy majd nagyon sokára, mert ő még a mostban él, nem rendelkezik az elvont gondolkodás képességével.

Megnyugtathatjuk, hogy a halál is az élet része, teljesen természetes, hogy az idős emberek meghalnak, de gondoljon arra, hogy minden pillanatban meg is születik valaki. A halálról ne mondjunk el mindent addig, míg nincs itt az ideje.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a család csak akkor válhat igazi védőbástyává egy gyermek számára, ha tagjai között nem hiányoznak a valódi érzések és az őszinte kommunikáció. Lehetséges, hogy nem a legkönnyebb út, ha valaki az őszinteséget választja, de hosszú távon mindenképpen az a legüdvözítőbb és gyermekeink számára az adja a legbiztosabb alapot a nagybetűs Élethez.