Elidegenedett, értékvesztett világban cseperednek fel a gyermekek, akiket manapság gyakran illetnek neurotikus, hiperaktív jelzővel. Dr. Ranschburg Jenő gyermekpszichológus szerint ezek nem jelzők, hanem bélyegek, a felelősséget hárító felnőttek önfelmentő hazugságai. Az Életszépítők interjúja 2004-ből.
– Milyen lelki folyamatok mennek végbe a gyermekben, aki az óvodai évek után az iskolapadban találja magát?
– A gyermek számára óriási változás az iskolakezdés. Mivel 3-6 éves korig óvodás a többség, nem a szülőtől való elszakadás a döntő tényező, hanem az, hogy életükben először kerülnek egy olyan intézménybe, ahol a teljesítményük alapján ítélik meg őket. Ugyanakkor találkoznak azzal is, hogy nem a személyhez fűződő viszony határozza meg a létezésüket. Az óvodában azt mondja a kisfiú: „A Kati nénit szeretem, ha a Kati néni ma nem lesz, akkor nem megyek oviba”. Az iskolában viszont nem számít, hogy éppen ki van a katedrán, akár Kati, akár Juli néni, neki mindig ugyanúgy kell teljesítenie.
– Gyakran hallani manapság hiperaktív gyerekekről. Ön szerint mi a hiperaktivitás lélektani eredője?
– Hajlamosak vagyunk a gyerekeket hiperaktívnak minősíteni. A tehetség ma gyakran a hiperaktivitás álarcában jelenik meg. Van egy elhíresült mondásom, ami kifejezi, hogy miként vélekedem a dologról. A világ leggyorsabb állata a gepárd, 110 kilométer/órás sebességgel tud futni. A lusta oroszlán szemszögéből minden gepárd hiperaktív.
Azokat a gyerekeket, akik nyugtalanok, hadarnak, akiknél megjelenik a tikk – legtöbbször szemhéjizomrángás formájában -, hajlamosak vagyunk hiperaktívnak minősíteni, holott az agyuk is gyorsabban jár. Verbális hiperaktivitás is létezik, ezek a gyerekek leginkább olyankor beszélnek, amikor nem lenne szabad.
A hiperaktivitás stigma, rossz bélyeg lehet. Tönkreteheti a személyiséget, befulladhat a tehetség, a gyerekek elkallódhatnak. Kell a bélyeg, mert felmentést ad. A pedagógusok, a szülők felmenthetik magukat: „Nem bírok vele, hát Istenem, beteg szegény”. Így a felelősség is kisebb. Az iskola azt tartja a feladatának, hogy tág határok között átlagos gyerekeket neveljen. Az is rossz, ha valaki átlag alatti, de az is, ha átlag feletti. Ide vág az ausztrál mondás: „Ha azt akarod, hogy szép, egyenletes pipacsmeződ legyen, a túl hosszúra nyúlt pipacsok virágát vagdosd le!”
Se a szülő, se az iskola nem tud mit kezdeni a tehetséggel. Az iskolának és a szülőnek is van egy tehetségképe. Ez a tehetségkép torz. A szülő úgy képzeli, hogy a tehetséges gyerek útja diadalmenet: imádják a pedagógusok, elájulnak tőle az osztálytársak, tapsviharban menetel a Kossuth-díjig. Az iskolának is hasonló az elképzelése. Voltak ilyen jellegű vizsgálataim. A tehetséghez társított alapvető tulajdonságok: a szorgalom, az udvariasság, az állandó készenlét. A tehetséges gyerekek java része nem ilyen! Nagyon komoly beilleszkedési zavarokkal küszködnek. Az iskola ezt nem tűri. Ezt a fajta másságot az osztályközösség sem szokta jól tűrni, a tehetséges gyerekek magányos farkasokká válhatnak.
– Mi lenne a megoldás arra, hogy ne kallódjanak el a tehetséges gyerekek?
– Meg kell keresni azokat a vonásokat, azokat a tantárgyakat, amikben a gyermek kiemelkedőt nyújt. Ezeket a tantárgyakat bűn ugyanazon a szinten tanítani, mint a többit. A gepárd akkor fut 110 km/órás sebességgel, ha antilop szalad előtte. Ha nyulat üldöz, elegendő a 25 km/órás sebesség is. Az iskolai matematikaoktatás „nyuszi” a tehetséges gyerek számára. Az adott tantárgyból külön tanítanám, speciális felkészültségű tanárokkal. Nem a szülőnek kellene erről gondoskodnia, hanem az államnak. Annál is inkább, mivel a gyerek a tehetségével többet fizet vissza, mint amennyit az államtól kap. Nyugat-Európában egyébként léteznek ilyen továbbképző helyek.
– Sokan éppen azt helytelenítik, hogy a gyermekek leterheltek, iskola mellett különórákra járnak, zenét tanulnak, sportolnak…
– Csakhogy a szülők jelentős része átgondolatlanul hordja különórákra a gyereket. Nem biztos, hogy azokat a képességeket fejlesztik, amelyeket valóban érdemes. A gyermek legtöbbször azt hajtja végre, amit a szülő a fejébe vesz. Zongoraórákra jár, mert szülei ezt tartják helyesnek, holott képességei esetenként másra predesztinálnák.
– Nagyon sokan úgy kezdik az első osztályt, hogy folyékonyan írnak és olvasnak. Mi erről a véleménye?
– Ha egy gyerek négyéves korában folyékonyan ír és olvas, nem azt jelenti, hogy egy képességgel előbbre van, hanem azt, hogy teljesen más a világképe, mint a többieknek. Olyan információk birtokában van, melyeknek kortársai nincsenek. Teljesen más a személyisége. Az ilyen kiugró tehetségeknek elsőbbségük van, de ezzel az iskola nem tud mit kezdeni. Az iskola nézőpontja más. Az iskola célja, hogy egyenletes, átlagos fejlődést biztosítson. Ha elmegyek egy óvodába, a 4-6 évesek között elég sok tehetséges gyereket látok. Az általános iskola 7. osztályában viszont már nagyítóval kell keresnem őket. Óhatatlanul felmerül, hol vesztek el ezek a tehetségek?
Igenis, hamis igénnyel, keretek közé szorítással el lehet fojtani a tehetséget! Ki lehet ölni a tehetséget, és neurotikus, beteg gyereket lehet produkálni. Sok évtizedes tapasztalatom ez. Sokkal több veleszületetten tehetséges gyerek van, mint ahányan végül produkcióban kibontakoznak. A gepárdkölyök nem tud 110 km/órás sebességgel futni, de attól még gepárd. Tudjuk, ha majd felnő, képes lesz erre a sebességre. A mi kis gepárdkölykeink nemegyszer nemgepárddá fejlődnek. Nagyon leegyszerűsítve a nevelést: gondoskodjunk arról, hogy aki macikölyöknek születik, abból egy kedves mackó váljék, aki gepárdkölyöknek, az gepárddá. Ne próbáljuk a mackókat ráuszítani az antilopokra, és az is borzasztó lenne, ha a gepárdot leültetnénk a patakpartra, hogy fogdosson halakat.
– Hogyan hat a gyerekekre a teljesítménykényszer?
– A teljesítménykényszerrel együtt megjelenik a rivalizálás, de ez nem egyenértékű a motivációval. Ha megkérdezem egy 3-4 évestől, hogy „ki vagy te?”, azt válaszolja: „Én a Kata vagyok, és már tudok biciklizni”. A nyolcéves ugyanerre a kérdésre azt válaszolja: „Laci vagyok, és jobban bicajozom, mint a tesóm”. Az iskoláskorban kezdi el a gyermek önmagát másokhoz viszonyítani. Az az érzés alakul ki benne, hogy folyton győzni kell. Teljesítményét is másokhoz viszonyítja. Nem az számít, hogy képességeihez mérten mit nyújt, hanem az, jobb-e a teljesítménye másoknál. Ezt a fajta teljesítménymotivációt nem igazán szeretem, az én iskolámban nem lenne ilyen. A diákok bemagolják a tananyagot, és három nap múlva egy szóra sem emlékeznek. Óriási a felejtés a mai gyerekeknél. Ha nem a teljesítménymotivált tanulásból indulunk ki, hanem a gyermek belső érdeklődéséből – megkockáztatva, hogy ezáltal bizonyos tantárgyakban nem jeleskedik -, amit megtanul, az évtizedeken át az övé marad.
– A gyermekkori agresszió összefügg a teljesítménykényszerrel?
– Bizonyos mértékben igen. Egyre több a fizikai erőszak, s egyre alacsonyabb életkorban jelentkezik. Kutatások bizonyítják, hogy az ötéves korban jelentkező durva agresszivitás erőteljesen összefügg egy későbbi, felnőttkori deviáns, antiszociális magatartással. Megdöbbentő, ahogy a gyermekek körében terjed a durvaság. Esetenként súlyos bűncselekményeket is elkövetnek, amit soha nem hittem volna. Magárahagyottságot érzek emögött, s nemegyszer A legyek ura c. regény jut eszembe. A történetben a magárahagyottság a gyerekek jelentős részéből olyan állati ösztönöket hív elő, amelyekre nem is gondoltak volna. Nemegyszer elhagyott szigetnek látom a mostani gyerekek helyét is világban. Pszichológiai értelemben elhagyatottak. Ez óhatatlanul agresszivitást vált ki belőlük.
Rendkívül fontos a közösség, a közösségformálás – s ez a felnőttekre is vonatkozik. Magyarországon nincsenek közösségek. A gyerekközösségek felmorzsolódtak, Isten tudja, miért. Ugyanez igaz a felnőttközösségekre is. Sem a gyermekeknek, sem a felnőtteknek nincs kapaszkodójuk. Talán a vallás az egyetlen kapaszkodó azok számára, akik valóban hisznek. A faluközösségek is felbomlottak. Meg kell nézni a lepusztuló kultúrházakat, melyekben régen pezsgett az élet.
– Szinte minden gyerek választ magának példaképet. Mi a követendő modell manapság a gyerekek számára?
– Értékvesztett világban egyetlen érték van: a pénz. Pénzzel minden elérhető, s ez a gondolkodás erőteljesen megfertőzte a gyerekeket is. Aggasztó jelenség, hogy a gyermekek számára pozitív minta tud lenni például a whiskys rabló. Kora gyerekkorban olyan embert választanak példaképüknek, aki könnyen, kevés munkával, „elegánsan” jutott rengeteg pénzhez. Az iskolában is könnyen válnak hangadóvá, követendő mintává az újgazdag szülők gyermekei. Az iskola ilyen szempontból tükrözi a társadalmat, amelyben élünk.
Az anomáliák abból erednek, hogy sok nyomorgó család közül kiemelkednek a gyakran morálisan kétségbevonható vagyonosok. Nehéz ezt eltűrni. Más szegénynek lenni egy olyan országban, ahol a többség szegény, és megint más kétes milliomosok között tisztes munkával nyomorogni. A pedagógusok miért nem képesek modellé válni? Azért, mert nem kapnak extra fizetést. Kiugró keresettel könnyebben válhatnának a tanítványok példaképévé, mint teszem azt lyukas zokniban…
