Mert örökbefogadni annyit jelent…

IMG_5341-300x200.jpg

Nincs, ki azt mondaná, hogy egy gyermek foganása, ott és éppen akkor, a vakvéletlen műve. Így azon se csodálkozunk, ha sorsszerűnek, csodálatosan elrendezettnek érezzük azt, ahogy három kislány megtalálja a szüleit, és ahogyan egy házaspár megtalálja a gyermekeit. Mert örökbefogadni annyit jelent, mint egymásra rátalálni, és a szülőség és gyermekség örök kötelékében élni tovább. Ildikó, Imre és a lányok történetét ismerhetik meg az interjúban.
Húsvét vasárnapján a család Ildikó édesanyjánál ünnepel. Amikorra odaérek hozzájuk, már hiába keresnék csokoládét a kertben, a háromfős kutatócsoport biztosan mindent alaposan átnézett. Éppen csak azt nem értem, hogy a nagy csokoládévadászat után, hogyan lehet, hogy ezek a lányok olyan szaporán kanalazzák a húslevest? Nagymama és anya sürög a gyerekek körül, ők pedig éppen annyira hálásak a családért, a gondoskodó szeretetért, mint bármelyik gyermek, huncut fecsegéssel, kérlelnivaló figyelmetlenséggel köszönik meg, és azzal, hogy végül felnőnek majd, mindenki örömére.

Most akkor hogyan is van ez, ti akartatok három leányt, és addig kerestétek, míg meg nem lettek?

Imre: (nevetve) Á, szerényebbek voltunk, óvatosan mondtuk az örökbefogadós tanfolyamon, hogy talán mi kettő gyermeket is tudunk vállalni, anyagilag és energiával is megengedhetjük magunknak. A kettőt vállalókra lecsaptak az ügyintézők, hogy van három kislány, testvérek, nevelőszülőnél, legalább a fotókat nézzük meg, abból még semmi se következik. És mi készségesen megnéztük a fotókat.

Ildikó: Egy irodában ültünk, az asztalon három kisgyerek fotója, idegenek, és mégis olyan különös érzés, hogy valamiért mi nézzük őket… Emlékszem, az ügyintéző valamiért kiment, mi nem szóltunk egymáshoz, belemélyedtünk a fotókba, meg a gondolatainkba, és amikor a hölgy visszajött az irodába, Imre azt mondta, meg szeretnénk látogatni őket. És olyan határozottan mondta ezt ki, mintha órákig mérlegeltünk volna közösen. Én csak bólogattam, és azon járt az eszem, de hát mi is hárman vagyunk lányok, van egy nővérem és egy húgom, és milyen különös ez most, és olyan gyorsan történik minden…

– Mi a ti történetetek, hogyan jutottatok el oda, hogy egy tanfolyamon vesztek részt?

Ildikó: Már amikor megismerkedtünk se voltunk kamaszok, és bár nem készültünk azonnal családalapításra, de ahogy teltek az évek, és még mindig csak ketten voltunk, el kellett kezdenünk foglalkozni azzal, hogy mi lehet a baj. Az orvosi vizsgálatokon hamar kiderült, hogy tulajdonképpen semmi akadálya annak, hogy nekünk kettőnknek gyermekeink legyenek. És ezzel együtt hamar kiderült az is, hogy a teherbeesést segítő stimulációkra nem reagál a szervezetem, vagy éppen rosszul reagál, és nem érdemes a meddőségi központokban próbálkoznunk tovább. Ígérni semmit se tudtak az orvosok, a kezüket tárták szét, és tiszteletreméltó az orvosom, hogy nem erőltette tovább a beavatkozásokat, és nyitott volt annyira, hogy ő beszélt az örökbefogadásról.

Imre: Érdekes, hogy nekünk nem jutott eszünkbe, vagy ha eszünkbe is jutott, nem beszéltünk róla. Az én édesanyámat adoptálták, gyerekkoromban is tudtam, és azt is láttam, mennyire szereti és ragaszkodik szerzett szüleihez, de mégsem terveztem fiatalként, vagy akkor, mikor láttuk, nem jön a várt gyermekáldás. Pedig olyan egyértelmű ma már, innen nézve kézenfekvő megoldás.

– Meséljétek, mi történt a fényképek után!

Imre: Egyetlen találkozás kellett, vannak dolgok, amiben nem lehet mérlegelni, úgysem ismerjük az összes nehézséget, örömet, semmit se tudunk arról, mi lesz holnap. Elmentünk a kislányokhoz, és tudtuk, ha azt érezzük, ők velünk, mi velük leszünk egy család, akkor így kell legyen. Ez nem okos döntés, ez nem logika, ez intuíció, másra pedig úgyse hallgathatunk.

Ildikó: Nem lehet elfelejteni az első alkalmat, három kicsi lány, másfél, három és négy évesek voltak ekkor, testvérek, és nagyon elhanyagoltak. A nagylány alig beszélt, kevés szót tudott, úgy éltek, hogy talán a testvérségüket se tudták, csak azt, hogy közös a sorsuk. Ellátták a kicsit, de inkább harcban álltak egymással, azért a kevés szeretetért, ami ott jutott nekik. Nagyon megdöbbentett, és remélem, hogy nem ez az általános nevelőszülőség, de amit a lányaink kaptak, az nem átmeneti család volt, nem anyapótló szeretet, hanem inkább csak idomítás. Jól viselkedtek, és rendkívül el voltak hanyagolva.

Imre: Pakoltak, ruhát hajtogattak, fegyelmezettek voltak, mint a kiskatonák, de vadócok, és mégis azonnal el tudtuk képzelni, hogy ők a mi lányaink lesznek. Abban is tudtunk hinni, hogy ők nem ilyenek, amit most látunk belőlük. Majd kinyílnak, mint a virágok, kislányok lesznek, pont olyanok, amilyennek bárki képzel három kislányt.

Ildikó: Szűk két hónap alatt történt minden. A hivatal gyors volt, szerették volna a lányokat együtt örökbeadni, nem elszakítani egymástól, de sokáig már nem várhattak, hogy megérkezik egy pár értük. Mi az utolsó lehetőségük voltunk, sorsszerű pillanat az ő életükben is, a miénkben is. Tulajdonképpen sok gyermek él intézetben, sok nevelőszülőknél, de kevés az örökbeadható kisgyermek. Ha a vérszerinti szülő nem mond le róluk, sosem lesz igazi családjuk. Tragikus ez, párok és gyerekek várnak arra, hogy családdá váljanak, és annyi, de annyi az akadály.

– Mi a lányaitok története, mindent tudtok?

Ildikó: Ez a legnagyobb gondom, hogy nagyon keveset. Ellentmondásosak a papírok is, Linus, a legkisebb talán nem is élt a vérszerinti szüleivel, de van olyan dokumentáció, ami szerint mégis. Őket elvették a szüleiktől, borzalmas és nyomós okok miatt, de igen hosszú huzavonában. A védőnői szolgálat sok-sok jelentésben írt a gyerekek helyzetéről, és sok jelentés szól arról, hogy segíteni próbálnak a szülőknek, de nem fogadnak el semmi segítséget. Beszélnem is nehéz erről, gondolni sem szeretek rá, fájdalmas éveik voltak. Tudom, hogy ezek komoly sebek, és ők a mi gyerekeink, ha arra gondolunk, hogy bántották őket, megszakad a szívem, és nem tudom nem megtörténtté tenni…

Imre: A legnagyobb, aki a legtöbb fájdalmat élte meg, sokáig ébredt minden alvásból sírva, tehetetlenek voltunk, nem tudtuk, mit álmodik, nem tudta elmondani, mi fáj neki, csak szerettük, és bíztunk benne, hogy enyhül majd. Hatalmas hisztik és dührohamok követték egymást az első időkben, éreztük, hogy félnek, hogy bizalmatlanok és bizonytalanok, tudtuk, hogy ez lesz a legnagyobb feladat, a nyugalmat, a belső békéjüket megteremteni. Nekünk se volt erről tudásunk, a tanfolyam se erre készít fel, csak ösztöneinkre hallgathattunk, és szerettük őket, és vártunk, és bíztunk benne, hogy hónapról hónapra könnyebb lesz nekik is, nekünk is.

Ildikó: Más a mi helyzetünk, olyan apróságokban is, hogy nem tudok felelni a szakemberek olyan kérdéseire, mikor álltak fel, kúsztak-e, mikor kezdtek beszélni. Ezek nem olyan fontos dolgok, persze, de jelzik azt, hogy van négy, három és másfél olyan év, ami egy lezárt doboz számunkra, nem hozzáférhető, ugyanakkor az összes akkori történet tünetei és eredményei itt vannak, csak az okokat nem tudjuk.

– Mit mesélnek, mire emlékeznek a lányok?

Ildikó: Úgy hisszük, összefolyik számukra a vérszerinti család és a nevelőszülőnél töltött évek, vagy legalábbis összekeveredik. Van fényképünk is, videónk is az első találkozásokról, meg is szoktuk nézni együtt, értik és tudják, hogy ők ott éltek, és mi lettünk a szüleik, de nem én szültem őket. Ez a különbség, nem egyéb, olyan anyuka és apuka vagyunk, mint a többi gyerek szülei, ezt a kis különbséget leszámítva. Ma már a fájdalmaik, a sebeik nincsenek előtérben, mélyen húzódnak, a mindennapi életünket, a hétköznapokat ez már nem uralja, de tudjuk, hogy lesz még ezzel munkájuk, a kamaszkor, a felnőttkor új kérdéseket hoz majd, és újra válaszokat kell találnunk közösen.

– Azt érzem, ahogy mesélitek, hogy természetes folyamat volt, ahogy hetek alatt a lányok hozzátok kerültek, de hogyan fogadta a család?

Imre: Mi könnyű helyzetben voltunk, igen, nekünk hamar volt rengeteg élményünk, egyre gyakrabban találkoztunk, hetek múlva már napokat voltak velünk, együtt sírtunk, mikor vissza kellett őket vinni, de a családunk semmit se élt meg ebből. Amikor elmondtam a nagyszülőknek, hogy három lány érkezik a családba, azt hitték, még mindig a mesterséges megtermékenyítéseknél tartunk, és Ildi hármasikreket vár.

Ildikó: Azt hiszem, kivárt a környezetünk, tudomásul vették, hogy jönnek a lányok, de nem tudták, ez jó vagy rossz, könnyű vagy nehéz, várták, hogy hogyan lesz ez. Nehéz volt a nagyszülőknek, de tudtam, hogy csak meg kell ismerniük a lányokat, ha mi gyermekeinknek tekintjük őket, akkor unokahúgok és unokák is lesznek belőlük, így kell lennie.

– És ma? Ma hogyan fogadja a környezet a ti nagy családotokat a senki előtt nem titkolt örökbefogadással?

Ildikó: Nagyon változó. Van, hogy szeretném, ha mi is teljesen szokványos család lennénk, de lehet, hogy a szokványos családok mögött is összesúgnak, hogy miért van annyi gyerekük, amennyi, miért úgy élnek, ahogy. A nagyok az iskolában olyanok, mint a többiek, Diának nem megy olyan jól a tanulás, de ilyen gyerek is van rajta kívül is. Ez, persze, kudarc, de ez nem az örökbefogadottság kudarca. Látom sokszor felnőtteken, hogy ők is nehezen kezelik ezt a helyzetet, gondolom, megmozgat bennük a lányok története valamit, és ez nem mindig a legjobb reakciókat váltja ki.

Imre: Sokan tisztelnek minket, sokan elmondják, hogy nagyon tiszteletreméltó, amit tettünk, és ők képtelenek lennének, mi meg nem értjük, mert nekünk ez ma a természetes.

– Természetes, de nem könnyű…

Ildikó: Azért nehéz, amiért bármelyik családnak nehéz, megélhetés, hitel, munka, ez néha gond, vannak nehezebb időszakok, ez nálunk sincs másként. Az elmúlt évek különösen sok nehézséget hoztak, édesapám halála, nővérem betegsége, sok aggodalom, de van miért küzdeni, van minek örülni naponta, hallod most is, tele a ház élettel, nevetéssel. Nem lehet megállni, visz a sodrás, a családnak van egy ilyen görgető ereje. Továbbmegyünk, haladunk, és ez a sok energia nem belőlünk fakad, hanem a lányainkból.

Fotó és szöveg: Paulon Viktória

A cikk megjelenését a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet Családbarát közgondolkodás népszerűsítésének támogatására kiírt pályázata tette lehetővé.

hirdetés