„Nekünk ott kell lenni, ahol az anya van” – az Életfa Bábapraxis

Zöld színű, mázas kerámiából készült medál. Mindketten hordják. Egy életfa látható rajta. Közös hivatásuk, közös vállalkozásuk jelképe. Mert ők ketten az Életfa Bábapraxis. Schanda Mónika és Lukács Judit, akiknek elsők között sikerült minden engedélyt beszerezni ahhoz, hogy Magyarországon otthonszüléseket kísérhessenek.

– Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött a történetetek. Hogyan?

– Az én eredeti végzettségem közgazdász – meséli Mónika. – Miután megszülettek a gyermekeim, tudtam, hogy a külkereskedelembe nem szeretnék visszatérni. Amikor először hallottam a dúlákról, azonnal éreztem, hogy én is szívesen segítenék szüléseknél. Elvégeztem egy dúlaképzőt, majd évekkel később a Debreceni Egyetem szülésznő képzését.

Már jártam a főiskolára, amikor segédkeztem egy otthonszülésnél, és magával ragadott az háborítatlan szülés varázsa. Az én gyermekeim kórházban születtek. Igaz, hogy az USA-ban, tehát kicsit jobb körülmények között, mintha itthon lettem volna, de mégiscsak kórházban. Hihetetlenül vonzott ez a hivatás, vonzott a háborítatlan szülések világa, még úgy is, hogy akkor még nem lehetett tudni, hogy valaha lehet-e ezt Magyarországon legális körülmények között végezni. Diplomával két és fél évig dolgoztam egy magánkórházban, hogy gyakorlatot szerezzek, közben pedig jártam otthonszülésekhez. És lassan elmaradt a kórház.

– Én is más területről érkeztem, informatikus vagyok eredetileg – veszi át a szót Judit. – Nekem öt gyermekem van, a másodikat vártam, amikor a boltban megláttam egy újság címoldalán egy cikket egy otthonszülésről. Azonnal lekaptam az újságot, elkezdtem nyomozni. Így jutottam el egy információs estre, és amikor arról hazamentem, mondtam a férjemnek, hogy én itthon fogok szülni. Ez májusban volt, és szeptemberben megszületett a gyerekem otthon. A harmadik gyermekemet is otthon szültem meg, és utána nem sokkal elkezdtem dúlaként dolgozni a Napvilág Születésháznál. Jártam otthonszülésekhez, közben elvégeztem a Debreceni Főiskolán a szülésznő képzést. Így lettem bába. Dolgoztam önkéntesként a Szabolcs utcai Kórházban, és közben elvégeztem a SOTE-n a diplomás szülésznői képzést és a Károli Egyetemen a mentálhigiénés szakember képzést is.

– Nehéz volt a bábapraxist létrehozni?

– Nem volt könnyű, már csak azért sem, mert a rendelet megjelenése után elsőként próbálkoztunk mindenhol, és a hivatali tisztségviselőknek sem volt még rutinjuk – mondja Mónika. – A rendelet is változott közben, úgyhogy egy-egy engedély beszerzésének többször is neki kellett indulni. Az anyagi feltételek megteremtése sem egyszerű. A felelősségbiztosítás, amit kötnünk kellett, évi hétszázezer forintba került. Mi ketten dolgozunk, mert egy szülést két bábának kell kísérnie. Már az sem volt egyszerű feladat hogy kitaláljuk, egyáltalán milyen vállalkozási formában működhetünk. Aztán a vállalkozás szabályait összhangba kellett hozni az egészségügyi szabályokkal, az ÁNTSZ előírásaival. De túl vagyunk rajta.

– Jónak találjátok a szabályozást?

– Alapvetően igen – kezdi Judit. – Az mindenképpen jó, hogy végre szabályozták ezt a területet. Persze, lehetne több ponton is módosítani, hogy tökéletes legyen, például jó lenne, ha a TB finanszírozná az otthonszüléseket is, ha a gyermekorvosnak nem lenne kötelező az újraélesztési tanfolyam, hiszen ő nincs ott a szülésnél, hanem csak a szülést követő 24 órán belül vizsgálja meg az újszülöttet. Reméljük, hogy lesz változás ezeken a területeken is. De egyelőre élvezzük, hogy nyugodtan dolgozhatunk.

– Mivel a szülések időpontját nem lehet fixálni, gondolom, eléggé kaotikusak a hétköznapjaitok. Mit szólnak ehhez a családtagjaitok?

– Az évek alatt megtanultuk, mikor lehet lazítani, mikor merjünk elindulni kirándulni a családunkkal, és mikor jobb, ha a közelben maradunk – mondja Judit -, de ettől persze még nehéz, elsősorban a családtagoknak.

– Nagyon jól tudunk szervezni – teszi hozzá Mónika. – Amikor az embernek van ideje, mindent meg kell csinálnia, amire csak energiája van, mert ki tudja, mikor lesz rá megint alkalma. Ezekben a napokban is várjuk baba érkezését. A családtagjaink már megszokták, hogy ilyenkor ez a legfontosabb számunkra.

– Hogyan lehetne jellemezni azokat a családokat, ahová titeket hívnak?

– Sem életkor, sem lakhely, sem végzettség szerint nem lehet ezt meghatározni – véli Judit. – Voltunk mi már luxusvillában és tanyasi parasztházban is. Talán az a közös ezekben az emberekben, hogy az átlagostól eltérő szemlélet, értékrend jellemzi őket. A természetes életmódot részesítik előnyben, keresik az alternatívákat az oktatásban is. És hiszik, hogy a szülés egy természetes folyamat, és egy nő tud szülni, nem kell, hogy vajúdás közben uralkodjanak rajtuk. Közös a minket hívó anyákban az a gondolat, hogy tiszteletben legyenek tartva, az autonómiájuk megmaradjon, integritásuk ne sérüljön, amikor világra hozzák a gyermeküket.

– De aki még nem szült, az nem tudja, mi vár rá a következő percben. Ti viszont részt vettetek már nagyon soknál, mégis csak ti tudjátok, mikor mi következik.

– Minden szülés más – jegyzi meg Mónika. – Mi azt figyeljük, hogy a folyamat a normális mederben halad-e. És amíg ez így van, addig mindent az határoz meg, hogy az édesanya mit szeretne. Mi csak javasolunk például testhelyzetet, de ha neki az nem jó, akkor változtat, próbálhatunk mást. Csak akkor vagyunk nagyon határozottak, ha látjuk, hogy az anya olyan lelkiállapotba kerül, amelyben határozottságra van szüksége. Illetve, ha esetleg komplikáció lép fel, hiszen akkor nem lehet kérdés, hogy indulunk-e a kórházba.

Ahhoz, hogy egy nő mindezt elfogadja tőlünk, arra van szükség, hogy már legyen közöttünk bizalmi kapcsolat. Ha az anya szülés közben azon gondolkodik, hogy amit mondunk neki, az jogos-e vagy csak dirigálni akarunk neki, akkor nem tudunk jól együttműködni. A jogszabály is azt írja elő, hogy legkésőbb a terhesség 36. hetében fel kell vennie a kapcsolatot a kismamának velünk, de az ő érdeke is, és a miénk is, hogy a szülés előtt lehetőleg már többször találkozzunk, ismerkedjünk egymással.

– Másként kísértek egy szülést, ha az anyuka nagyon határozott, és másként, ha nagyon bizonytalan?

– Természetesen – mondja Judit. – Nekünk ott kell vele lenni, ott kell őt kísérni, ahol ő van. Vele kell menni, abban támogatni, amire neki van szüksége, és ha kell, akkor meg kell tudni tartani is. Nem ő alkalmazkodik a mi habitusunkhoz, hanem mi az övéhez.

– Az apák részt vesznek mindenben szülés közben?

– Ezt rájuk bízzuk. Mindenki annyira kapcsolódik be, amennyire szeretne, ez rajta múlik. A legfontosabb szerepe az anya érzelmi támogatása, de segíthet a testhelyzetek fenntartásában, elvághatja a zsinórt, masszírozhat, borogathat például.

-Az otthonszülésnél ti mentek vendégségbe és ti alkalmazkodtok a családhoz?

– Ez számunkra nem nehézség, ez a természetes – mondja Mónika. – Úgy gondoljuk, hogy egy szülésnél nem történhet másként. Az lenne az ideális, ha a kórházban is úgy érezné az anya, hogy ő otthon van, és mindenki érte van ott.

– Ahogy beszéltek a szüléskísérésekről, számomra egyértelmű a válasz, de azért megkérdezem: úgy érzitek, hogy jól választottatok tizenöt évvel ezelőtt?

– Igen, azt hiszem – kezdi Judit. – Az életem közepén döntöttem úgy, hogy ezen az úton megyek tovább, és nem bánom, hogy ekkor történt így, mert húsz-huszonöt éves koromban nem lettem volna alkalmas erre a hivatásra. Sokat változtam az évek alatt, érettebb lettem, és ma már többet tudok magamról is.

– Nekem is így volt a legjobb – fűzi hozzá Mónika. – Ha középiskola után végeztem volna szülésznőként, és elmentem volna egy kórházba, akkor engem is bedarál a napi rutin. De negyven feletti fejjel már eleget láttam ahhoz, hogy ne ez történjen. Nehéz ezt szavakba önteni, de ezzel a hivatással másfajta értékrendet is megismertünk, ma már más dolgok fontosak számunkra az életben, mint annak idején voltak.

Bródi Emília, képek: Életfa Bábapraxis honlapjáról