Nagyon nagycsaládos édesanyaként sok mindent megéltem már, de az öt – változatos, de soha nem ugyanolyan hangulatban lévő – gyerek reggeli útnak indítása, Férjjel nehezített pályán, a szülői lét magasiskolája… még nekem is.
Kezdjük azzal, hogy minden este megfogadom, másnap másképp lesz: a pihentető, minimum nyolcórás alvás után frissen kipattanok az ágyból és mosolygó tündér módjára repülök egyik csemetémtől a másikig, miközben Férjet is szárnyaim alá veszem, hogy aztán fél óra múltán mindenki vidáman kacagva, a frissen sült házi péksüteményektől új erőre kapva induljon oviba, suliba, munkába és én, legbájosabb mosolyomat felöltve, integetek nekik.
Na, ja, persze, pont így. Ehhez képest a valóság?
Nos, a valóság az, hogy nekem a reggel már előző este elkezdődik, különben az adott napon soha nem érne véget és mindenki elkésne a munkahelyéről, az iskolából, óvodából…, ja, bocs, ez utóbbiból szinte lehetetlenség, de nekünk még ez is sikerülne.
Azt mondják az okosok, a reggeli hangulatot nagyban befolyásolja, képes vagy-e mosolygósan ébredni. Tökéletesen egyetértek ezzel a feltevéssel. Nekem ezzel nincs is problémám, mindig mosolygósan ébredek – akármilyen későn is kerültem ágyba, márpedig az igen gyakran előfordul, mert az én-időm akkor kezdődik, amikor az összes gyereket sikerül vízszintes helyzetbe könyörögni -, és egészen addig ki is tart a vigyor az arcomon, amíg szembe nem találom magamat a kamaszodó Nagyfiúval, és a józan ésszel szembemenve megpróbálom rávenni: kászálódjon ki az ágyából vagy miután a ráutaló magatartásából azt szűröm le, hogy ezt a kérést nem sikerült tökéletesen átadnom, én magam lépek a tettek mezejére és minden erőmet összeszedve kigurítom a fekhelyéről. Aztán meg újra minden erőmet összeszedve megakadályozom, hogy visszamásszon. A reggeli torna ezzel ugyan letudva és a hajam is még mindig tart, de a mosolyom… nos, az már nem a régi.
Sorban utána jönnek a többiek és bár nálunk még nem kell ilyen erőkifejtésbe bocsátkoznom, a tömeg gyarapodásával fordított arányban csökken a türelmem és még a reggeliig el se jutottunk.
Végre mindenki felöltözött – kár, hogy az előző este általam gondosan kikészített ruhacsomagok rendre ott árválkodnak a szobák sarkaiban, mert soha senki nem veszi észre őket, de legalább fel lehet túrni a komódokat, anyának is hadd legyen egy kis szórakozása napközben, úgyse csinál otthon semmit -, következhet(ne) a reggeli, ha a mindenki előtt lelépő Nagyfiú nem fosztotta volna ki a hűtőt teljesen. Kamaszodik a drágám és addig örülhetek, amíg ennek a legnyilvánvalóbb jele a folyton üres hűtő. Jöhet hát egy kis újratervezés, az egészséges, gyümölcsökkel felturbózott granola helyett elő a dugikeksszel, különben egy lázadó üzemmódba kapcsolt csipet-csapattal kell bevennem a fürdőszobát… akkor már inkább a kekszek!
Miután legyőztem a zoknifaló szörnyeket, visszavarrtam a leszakadt Pókember fejet a helyére, gyorsan meghajtogattam egy hatszínű dobókockát, Nagylány technika órájára, önként és dalolva megmentettem a dugikekszeimmel az éhenhalástól a leszármazottjaimat, már csak a fognyűvő manókkal kell megküzdenem indulás előtt. Jó sokan vannak, meg kell hagyni és bár csukott szájon keresztül nem egyszerű kiűzni őket Legkisebb lepénylesőjéből, nekem már ez is megy… fél kézzel…, mert a másikkal épp Négyest és Középsőt választom szét, akik közelharcot vívnak egy legódarab felett.
Ezen a ponton lép színre Férj és érdeklődve rám néz:
“Még nem vagytok készen? El fogok késni a munkából!”
Igen. El. De mivel ő is nagyszerűen tud olvasni a ráutaló magatartásformákból, inkább fénysebességre kapcsol és a maradék csapatot legóstul-Pókemberestül kitereli az ajtón, a pillanat törtrésze alatt.
Agyő reggel, kezdődhet a délelőtti műszak!
Fotók: pinterest.com
