A Duna lágy hullámokkal ölelte körül a Gézengúz Alapítvány által a vízbiztonságról szervezett kerekasztalbeszélgetésnek otthont adó A38-as hajót. A terem falain Rédei Ferenc, Pulitzer-emlékdíjas fotóművész „Cseppek a vízben” kiállításának képei. Víz mélyén megörökített mosolygós, boldog, láthatóan biztonságban lévő apróságok. Csak a gyermekkori vízi balesetek és halálozások statisztikái kúsznak aggasztó magasságokba.
„Aki nem tud írni, olvasni, úszni, az analfabéta” – idézte Dr. Gyarmati Andrea, házi gyermekorvos, úszóbajnok egy ősi, görög falfelirat szövegét, hogy igazolja a víz és az úszás szerepét, fontosságát az életünkben. Valóban, kapcsolatunk a vízzel már az anyaméhben elkezdődik. Vízi baleseteket szenvedő és a vízben halálukat lelő gyermekek száma mégis évről évre növekszik. Hazánkban a gyermekeket érő vízi balesetek aránya 30%-kal magasabb, mint a fejlettebb nyugati országok hasonló mutatói, vízbiztonságuk pedig még az uniós átlagnál is rosszabb.
Hivatalosan 200 méter folyamatos nyílt vízi úszás után lehet a gyermekünket vízi jártasnak, „vízbiztosnak” nevezni tudtuk meg Dr. Gyarmati Andreától. Balesetek ugyanis nem a medencében érik a gyermekeket, hanem a bányatavakban és folyókban, melyeknek veszélyeire „csempézett” közegben nem lehet felkészülni.
Nem elegendő a vízbiztonsághoz a víz szeretete sem – tette hozzá Dr. Schultheisz Judit, a Gézengúz Alapítvány orvosigazgatója – fontos, hogy gyermekeink elérjék azt az érettséget, amikor már fel tudják mérni saját tudásukat és vízi otthonosságukat. Ebben nagy szerepe van az úszástanulás gyakoriságának és tudatosságának, a vízhez való általános viszonynak, valamint a vízzel kapcsolatos szemléletmódnak, amelynek gyökere a család – vélte Kovács Dávid, a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt szakmai vezetője.
Áldozatok és felelősök
Dr. Páll Gabriella, csecsemő- és gyermekgyógyász, az Országos Gyermekegészségügyi Intézet főtanácsosa a vízbiztonság szempontjából két veszélyeztetett korcsoportot nevezett meg: egyrészt az úszni még nem tudó kisdedeket, akik között a legmagasabb a kerti medencékbe fulladók aránya, másrészt pedig a serdülő korosztályt, akik a „virtusfejesek” leggyakoribb áldozatai.
De hogyan tudatosítsuk a gyermekeikben a víz veszélyeit anélkül, hogy elriasztanák őket? A kérdést leginkább a babaúszás felől lehet megközelíteni. Ennek során olyan bizalmi kapcsolat alakul ki a gyermek és a víz, valamint a gyermek és a szülők között, amelyre a későbbiekben a víztudatosság megingathatatlan szemlélete építhető. Baj ugyanis akkor lesz –fejtette ki Szekeres Pál, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium sportért felelős államtitkára -, ha a gyermek a kortársak, vagy az élvezeti szerek hatására virtuskodásba kezd a vízben vagy a vízzel. Meg kell tanítani nekik, hogy a víz tisztelete Petőfi intelmének megfogadásával kezdődik: „Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!” – idézte Gyarmati Andrea.
Problémát okoz az ishogy az úszásoktatásunk teljesítménycentrikus. Amíg a Skandináv országokban kb. két évig tart az úszás és azzal együtt a vízbiztonság elsajátítása, addig hazánkban az a cél, hogy a gyermekek minél gyorsabban megtanuljanak úszni. Ezáltal pedig megfosztjuk őket a vízzel való találkozás örömétől, élvezetétől, a játékosságtól, és attól, hogy a vízkultúra a mozgás és sportkultúra természetes részévé, alapigényévé váljon.
Üzenet a palackban
A beszélgetés végén a kerekasztalt vezető Győrffy Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője összegezte, majd szimbolikusan palackba rejtette és a Duna vizében útjára engedte a kerekasztalbeszélgetés üzenetét. Ha a gyermekeik vízzel való találkozásának biztonságért aggódó szülők halásszák ki valahol, azt olvashatják: „keressék a lehetőségeket.” Ha azoknak az embereknek akad a horgára, akiknek jogában, hatalmi- és szerepkörében áll változtatni, az áll majd rajta: „keressék a módot a lehetőségek bővítésére.” Kár, hogy az A38-as hajótól a Duna vize nem a Parlament felé sodor.
Gáncsos Kármen
