Az esztendőnek a halála… Az év végének közeledtével gyakran negatív érzések keringenek az ember gondolataiban. Valamiért furcsa mód képes nyomasztani tudatunkat, ahogy a naptár utolsó oldalát bámulva ráeszmélünk: az elmúlás egy valós dolog.
Talán igazán fel sem tűnne, hogy mennyire is peregnek a napok, ha nem kellene minden év elteltével hozzáadni 1-et a jelen évhez, hogy megkapjuk újdonsült, kétezres évekbeli dátumunkat. Majd ránk tör a felismerés, miszerint az élet nem örök, a lélek minden bizonnyal az, de földi létünk napjai meg vannak számlálva. Ilyenkor sajnos szorongásunk képes eluralkodni felettünk és keserűen tekintünk a múltba, a jövőbe pedig halálra rémülve. Ha kellemetlen élményekkel volt teli az óév, aggódunk, hogy mi lesz, ha az új esztendő sem tartogat csodákat? Ha pedig szuper volt az elmúlt 12 hónap, pláne aggódunk, hogy mi lesz, ha ez a nagyszerű jelen homályba vész és valami rosszabb veszi át a helyét?
Tudjátok mit felejtünk el sokszor a nagy aggodalmak közepette? Hálásnak lenni. Elfelejtjük, hogy a múlton egyszerűen nem tudunk változtatni. Elfelejtjük, hogy a nehézségeink erősítenek meg minket. Elfelejtünk örülni mindannak a jónak, ami történt. Elfelejtjük, hogy az élet körforgásában fenti örömök és lenti szomorúságok váltakoznak (átlagban) szabályosan. Elfelejtjük, hogy a jelen életünk jövőbeli éveit aggódás helyett kíváncsi érzésekkel kellene várnunk.
Ehelyett nyugtalanok vagyunk, pánikolunk, kétségbe vagyunk esve, egymást sokkoljuk, vagy éppen magunkat és olyan görcsösen ragaszkodunk a múlthoz, mintha csak rabjai volnánk a tegnapnak. Mintha a bokánkon csörögne a lánc, ami nem enged minket elszabadulni, ami egyszerűen nem engedi, hogy fellélegezzünk végre és pozitívan tekintsünk a jövőbe. De tudjátok, drága Olvasók… ez bizony belénk van kódolva. A félelmünk túlélési ösztönként funkcionál, amely azért felelős, hogy megóvjon bennünket a sérüléstől. Legalábbis ezért lenne felelős, csak a túl szervezett, túl modern, túl beosztott és túlságosan rohanó világunk olyannyira felerősíti bennünk ezt az érzést, hogy lehetetlenné teszi annak természetes medrében való csordogálását.
„Az esztendőnek a halála…”
Önnön véleményem szerint igenis képesek vagyunk felülkerekedni ezen. Képesek vagyunk arra, hogy hálával nézzünk vissza az elmúlt hónapokra és reménnyel telve tekintsünk a jövőre. Ehhez viszont az kell, hogy lerakjunk vállunkról minden terhet, amit csak képesek vagyunk elengedni és merüljünk el gondolatainkba egy órácskát. Írhatunk hála levelet is az óévnek vagy üdvözlőt az újnak, ez mentálisan nagyon sokat tud segíteni saját lezárásunkhoz. Annak érdekében, hogy pontosítsam mire gondolok, most leírom nektek az én hála-levelemet példaként.
Látjátok? Annyi mindenért adhatunk hálát, apró dolgoktól egészen a hatalmasabb történésekig, minden hozzánk tesz valamit, akkor is, ha éppen elvesz.
Levél helyett megfelelő lehet az is, ha nem vagyunk vizuális típusok (habár jómagam az vagyok, ezt mégis majd’ minden éven én is így csinálom) hogy megfogunk egy papírt és egy tollat és kezdjünk jegyzetelni, amolyan pro és kontra gondolatokat felsorakoztatva, hogy melyek azok a dolgok, amiket elengednénk és melyek azok, amikért igazán hálát szeretnénk adni.
12 legjobb karácsonyi film – 1.rész | Babafalva.hu
Még inkább jó ötlet lehet, ha külön cédulákat vágunk ki az egyes dolgoknak, ennek már csak kreativitásunk szabhat határt, a fő, hogy a negatív dolgokat a végén biztosan külön fecniken láthassuk egybe. Ugyanis, amikor a végére érünk, fogjuk a rossz dolgokat és égessük el őket a kandallóban, a kazánban vagy simán egy fém tálban. Jó érzés lesz fizikailag látni, ahogy füstté válnak múltbéli szörnyűségeink.
A pozitív, kellemes dolgokat pedig montázs szerűen egy képkeretbe is kirakhatjuk, hogy mindig emlékezzünk rá, a felhők mögött folyton süt a nap.
A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.
(...)
Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.
Mihai Eminescu
Címben lévő idézet költője: Petőfi Sándor