„Rossza anya vagyok, ha vissza akarok, vagy épp kell mennem dolgozni, ezért pici gyerekemet bölcsődébe adom?” A vélemények megoszlanak, még azon anyák közt is, akiknek a gyereke már bölcsis. Kell-e bűntudatot éreznünk, lehet-e könnyű az elválás? Az Anyadumcsiba ma is bevettük egyik kedves olvasónk levelét.
Jövő héten legyél Te a negyedik,
aki megosztja gondolatait a következő témával kapcsolatosan:
Tehéntejet a gyereknek! – ki, mikor, hogyan?Írj nekünk a [email protected] e-mail címre, és mondd el a véleményed!
1A főszerkesztő
Azt hiszem ez a téma, ugyanolyan nehézségű, mintha a szoptatásról vitáznánk. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg ezt a helyzetet is, és véleményem szerint az egyedi – gyerekre, családra szabott – döntés lehet a megoldás. Nálunk úgy alakult, hogy mindkét kislányom két éves korában bölcsődés lett. Az egyikük egy nagyon kedves hölgy családi napközijébe került, ahol a csana egy családi házban volt berendezve és ez megnyugvást adott a kicsimnek, azt pedig érdekesnek találta, hogy napközbenre lett három „testvére”. Az számomra felbecsülhetetlen érték a mai napig, hogy a gondozónők minden nap, alvásidő alatt leírták miben fejlődött a hátulgombolósunk aznap. Ezt féltve, gondosan őrzöm a babanaplók mellett.
A kisebbikünk egy állami bölcsődében kezdte az intézményi tapasztalatok gyűjtését. Ez számomra is egy teljesen új keret volt, teli szabályokkal – legalábbis nekünk szülőknek -, viszont nagy meglepetésemre kisebbik lánykám, remekül beilleszkedett és zokszó nélkül hozzászokott a csipet csapathoz és a gondozó nénikhez. Hogy volt-e bűntudatom? Nem tudom letagadni, hogy kerültem olyan helyzetbe, amikor nagyon is fájt, hogy nem vagyok velük otthon. De akkor ott, abban a helyzetben úgy láttam jónak. Most pedig vállalom érte a felelősséget!
2A szerkesztő
Az első gyermekemnél eszembe se jutott a bölcsi. A másodiknál már komolyan elkezdtem rajta gondolkodni. Mikor 2 éves lett, én már 4,5 éve itthon voltam, és bevallom, nagyon hiányzott a munka. Az, hogy a napjaim ne csak gyereknevelésből és házimunkából álljanak. Féltem, féltettem őt. Hirtelen el se tudtam képzelni, miként is fog a 10 idegen gyerek és a szintén idegen gondozónénik között komfortosan telni a napja. Sokszor hallottam, hogy a gyerekek sírnak az anyukájuk után, ettől pedig nagyon féltem. Nem akartam, hogy a kvázi önzőségem miatt, törést okozzak a kis lelkében.
Aztán elérkezett az első nap. Szuperül telt, egyből felfedezett mindent, a harmadik napon már csak kellék anya voltam a folyosón. Egy percre ennek nagyon örültem, aztán azon kezdetem el agyalni, hogy „JAJ!” lehet, hogy nem is szeret annyira, mint gondoltam, ha ennyire könnyen megy neki a bölcsis beszokás. Furán hangzik, de kb. 2 hét után, mikor először pityergett az elválásnál, jó érzés fogott el. Mégis szeret, mégis hiányzom neki. Örültem, hogy sírdogál. Ez összesen háromszor fordult elő. Mindig vidáman megy a bölcsibe, imádja a gondozónéniket és sokat is fejlődött – leginkább a beszéde.
A leválás könnyű, ha a gyermek kiegyensúlyozott és biztos anyja, apja szeretetében. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen hamar és könnyen ment a beszokás. A történethez az is hozzátartozik, hogy előbb nem adtam volna be, szerettem volna megvárni, míg legalább pár szót ki tud mondani, illetve, azt az időt, mire lecseng a második szeparációs szorongása.
3A webszerkesztő
Egyiket sem adtuk bölcsibe. Én azt vallom, hogy csak akkor adnám bölcsibe, ha muszáj lenne, mert pl. vissza kellene állnom a munkába a család megélhetése miatt. Mivel kétévente születtek, ezért fel sem merült bennem, hogy a nagyobbat bölcsibe adjam. (Sőt! Még kiscsoportba sem jártak az oviban). Azt gondolom, hogy 4 éves koráig a gyermeknek jó és elegendő az anyja mellett.
Nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap ültünk otthon édes kettesben/hármasban. Nagyon sokat jöttünk, mentünk, szinte mindig társaságban voltunk. Ez persze mindkettőnkre jó hatással volt. Ebéd előtt pedig, már jöttek haza a tesók az oviból vagy iskolából, és a délután közösen telt.
Nekünk nagyon bevált. Sose éreztem, hogy kevés lennék a gyereknek, hogy unatkozik stb. És hálás vagyok, hogy nem kellett ezekben az években visszamennem dolgozni, mert ezek a legszebb évek közé tartoznak.
4L. Ani – olvasónk
Sajnos nekem nem sok választásom volt, a férjem nem keresett eleget, így a gyed extrával, vissza kellett mennem dolgozni, mikor a lányom 1,5 éves lett. Sírtam én is, ő is, szörnyű volt. A beszoktatás végére, már-már kezdett hozzászokni, de 1 hónap után, mintha a vágóhídra vittem volna. Sírt, hisztizett, szörnyű volt. Megijedtem, hogy esetleg a gondozók nem bánnak jól vele, beszéltem a csoportunkból anyukákkal, akik nem értettek engem. Szerintük aranyosak a gondozónénik, nincs velük gond. Ez megnyugtatott, de a reggelek gyomorgörcsén ez sem változtatott.
Végül beszéltem anyukámmal, aki nyugdíjas, így kivettem a lányomat a bölcsiből. Reggelente már anyuhoz viszem, és délután oda megyek érte. Mindketten megnyugodtunk azóta, ő vidáman készül a nagyihoz, és nekem sincs már gyomorgörcsöm reggelente. Szóval, nekünk nem jött be a bölcsi dolog.
