Egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez

egyfalukell-300x225.jpg

Gyermekeink gondozása, felnevelése történelmünk során jellemzően nem az anya vagy egy szülőpár kizárólagos feladata, felelőssége volt, hanem egy  közösségé. A többgenerációs vérségi családé, illetve a tágabb szomszédságé. Miközben a világ egy jelentős részén továbbélnek e hagyományos kisközösségek, addig az iparosodott nyugati társadalmakban ezek felbomlásával a magcsalád  – mama, papa, gyerekek egy fedél alatt – illetve úgynevezett töredék – egyszülős – családok váltak uralkodóvá az elmúlt  két évszázad során. A hagyományos társadalmi és érzelmi mintáktól, kötöttségektől való elszakadásnak, a szabadabb egyéni  választási lehetőségeknek ára is volt: a mag- és töredék családok napjainkban magukra maradtak az utódok felnevelésének összes kihívásával és megpróbáltatásával. A mai magyar szülőpár, illetve gyermekét önállóan nevelő szülő hatalmas fizikai-lelki nyomással szembesül nap-mint-nap amikor gyermekeinek a lehető legjobb életesélyeket igyekszik minden erejével megteremteni.

A helyzet szerencsére korátnsem kilátástalan: ha a régi, a hagyományos tovatűnt, építsünk újat! A tradicionális kisközösségek helyett hozzunk létre moderneket! Egy afrikai mondás szerint egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell, ám nem szükséges Afrikába költöznünk ahhoz, hogy saját falvunkra leljünk.

Valószínűleg a santa barbara-i Beth Goodman sem faluépítésben gondolkodott, amikor 39 évesen  úgy döntött, hogy  lombikbébi program segítségével tesz még egy utolsó kísérletet az anyaságra. Mindig is anya akart lenni, ám huszonévesen, akkori férjével hiába próbálkoztak, a várt gyermekáldás elmaradt. A kaliforniai kisvárosban népszerű, virágkötészettel foglalkozó vállalkozónő a negyedik iksz küszöbén már évek óta elváltként élt, bár ekkor is tartós párkapcsolatban. Barátja nem kívánt saját gyereket,  ezért Beth (mivel erre a tengerentúlon lehetőség van) a spermabankból nyert ondóval történő mesterséges megtermékenyítést választotta. A fiatalasszonyként méhen kívüli terhességekkel, majd meddőséggel küszködő Bethre ezúttal rámosolygott a szerencse: ezúttal teherbe esett.

Ám Beth anyaságról szőtt álmai hamarosan váratlan fordulatot vettek, ami további hihetetlen események lavináját indította el. Kiderült ugyanis, hogy a tervezett egy baba helyett Beth négyesikreket hord a szíve alatt. A hír futótúzként terjedt el Santa Barbarán, ahol jómagam is  — akkoriban ott éltem – a helyi sajtó tudósításaiból értesültem róla. Beth történetének drámaiságát részben az adta, hogy terhességének második felében párja – aki a tervbe vett egy gyermeket elfogadta volna –  elhagyta őt. A négygyerekes családi felállást egyszerűen képtelen volt megemészteni, felvállalni. A magára maradt várandós kismamára pedig ennek következtében – is – óriási családi és köznyomás szakadt: mindenáron arra akarták rábeszélni, hogy a szülés után a négy csecsemőből legalább kettőt adjon örökbe. Beth azonban szíve mélyén tudta, hogy, bármennyire fontolgatta is e lehetőséget, erre sohasem lett volna képes.

A négy pici baba alig néhány hónapos volt, amikor otthonukban felkerestem őket, az újdonsült családnak segítségemet felkínálva. Ekkorra Beth faluja már javában épült és jelentősen be is népesült! Az anyagilag legnehezebb első három évben sikeres építész édesapja segítette át, aki ügyfeleit és a helyi sajtót is mozgósította. Nemcsak pénzre, de állandó, megbízható, elkötelezett önkéntes segítőkre is szükség volt a négy kicsi baba mindennapi, folyamatos gondozásához.

Beth anyagi helyzetét súlyosbította, hogy az Egyesült Államokban a gyermekvállalást teljesen a család magánügyének tekintik. Noha az anyaságot az amerikai társadalom piedesztálra állítja az anyák, a családok semmiféle szociális támogatásban nem részesülnek. Amerikában ismeretlen a fizetett szülési szabadság, az anyasági segély, a családi pótlék, a gyed/gyes, a kötelező és általános egészségbiztosítás, az állami bölcsődei, óvodai ellátás. Az amerikai anyának mindössze 12 hét fizetésnélküli szülési szabadság jár, melyet követően vissza kell térnie dolgozni, ha állását nem akarja elveszteni.

A hírverés nyomán Beth igen sok santa barbara-i polgártól kapott egyszeri  vagy akár rendszeres pénzbeli támogatást, idegenektől is. A helybéli bankok mind nyitottak számára ingyenes bankszámlát, ahová bárki utalhatott számára pénzt. Mások természetben támogatták, babaruhákkal, pelenkával, játékkal, egy-egy szatyornyi elemózsiával, vagy azzal, hogy rendszeresen felkeresték a családot, és foglalkoztak a kicsikkel.

Az emberek azért segítettek – és ez  volt számomra az amerikai civil társadalom egyik legrokonszenvesebb vonása – mert nem úgy élik át, hogy amit adnak, az elvesz tőlük valamit (például időt vagy pénzt), hanem úgy, hogy ők ezzel nyernek, mert jól érzik magukat, ha a szűk családi körön kívül másoknak adhatnak. Beth általános iskolai tanárnője és annak barátnője például a kicsik születését követően évekig ott voltak minden szerda délután háromtól-hatig. Ottjártamkor elmesélték, hogy amikor megtudták, hogy Beth négyesikreket szült, eldöntötték, hogy így fognak segíteni neki, és közben teremtenek önmaguk számára is olyan közös és értelmes tevékenységet, amikor a kicsik mellett egymás társaságát is élvezik.

Én többször is láttam őket akcióban, és fantasztikusak voltak! Mindig hoztak uzsonnát a kicsiknek, utána összetakarították a romokat, előkészítették az esti etetéshez a négy cumisüveget. Egy másik alkalommal összefutottam náluk egy harmincas férfival, aki az újságban olvasott róluk, és mivel kertész a szakmája, rendszeresen átjött, és rendben tartotta kertjüket. Gyermektelen lévén nagyon élvezte a kicsik társaságát és szeretetét – láttam, hogyan rohannak hozzá, és kéredzkedtek fel a karjaiba.

A Santa Barbara-i Ikreket Nevelő Anyák Egyesülete tagjai is hívták, érdeklődtek, hogy mire van szüksége. A kicsik születésekor, az egyesület tagok eljártak a családhoz akár éjjel is, hogy az újdonsült édesanya tudjon néhány órát aludni. Beth korábban rendszeresen járt konditerembe, és a szüles után néhány lány, akik látásból ismerték, szintén jelentkezett segíteni, hogy Beth néha leugorhasson újra edzeni hogy a formáját visszanyerje, és jó erőben legyen a négy kicsi ellátásához. „Nem tudom, a segítőim meddig tartanak velem, de nem hiszem, hogy eltűnnének az életünkből“ – mondta nekem Beth. „Ezek az emberek érzelmileg kötődnek a gyerekekhez, és ezek a kapcsolatok egy életre szólnak.”

Még First Lady-ként írt, “Egy egész falu kell” című könyvében a gyermek jogvédő Hillary Clinton is rámutat, hogy a kisebb-nagyobb, a családi, baráti, civil társadalmi és állami közösségi hálók újraszövése alapozhatna meg és izmosíthatna egy olyan közszemléletet és intézményi, gyermekjóléti alapellátásokat is nyújtó családpolitikát, amely korunk családjai számára ama bizonyos afrikai falu posztmodern változatát jelenthetné.

“Nem elég a – sokszor töredék – család, mert a közösség támogatása, segítsége nélkül csak nagyon kevés szülő képes megfelelő gondozást, nevelést biztosítani. A közösség – a falu – jelenti mindazokat az ellátásokat, szolgáltatásokat is, amit korábban a nagycsaládok, kisközösségek nyújtottak” – írja Herczog Mária egy tanulmányában.  “Ugyancsak sokat segít annak végiggondolása, hogy a Magyarországon szokásos kétféle módszer– a családok okolása, és öntevékeny “javulásuk”, “megváltozásuk” elvárása, illetve a keretek és feltételek nélküli, gyakran koncepciótlan, határtalan “segítés” – helyett, jól tervezett, családi öntevékenységre, önsegítésre, felelősségvállalásra alapuló, sokszínű, jogokon és igényeken alapuló támogatást kell nyújtani” – mutat rá a szakember.

Béres Zsuzsa

A cikk megjelenését a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet Családbarát közgondolkodás népszerűsítésének támogatására kiírt pályázata tette lehetővé.

Szólj hozzá Te is!

Legyél TE az ismeretosztó!
Kérünk, like-old és oszd meg ismerőseiddel a cikket, hogy lássák, te mennyire tájékozott vagy!

Újságíró, író, kommunikációs szakember vagyok. Szívügyem női sorsok, női történetek felkutatása, ábrázolása, a női generációkon átívelő szolidaritás, nyomot hagyni a következő generációink útkereséséhez! Korábban hat évig az ELLE Magazin szerzőjeként, majd főmunkatársaként kaptam remek lehetőséget minderre. Jelenleg családi memoárt írok, könyvírói pályámat építem.
Előző cikkTavasznyitó kerékpártúra
Következő cikkSzegedi kisfiú az első legálisan otthon született baba