Nehéz lenne pár mondatban összefoglalni az elmúlt egy évet. Napjaimat a kisfiam tölti ki teljes mértékben, de eljött az ideje, hogy kissé visszataláljak önmagamhoz, azaz egy kicsikét a régi kis szunnyadó énemet is ébresztgessem.
Elkezdjem a versírást újra, a hobbijaimra kicsit több időt szenteljek, magamra fordítsak kicsit több időt, és kitaláljam hogyan tovább. Jó persze, még csak egy éves Arnold, tehát van időm még kitalálni hogyan tovább, de az agyam egyre többet pörög, keresem a lehetőségeket, amiket meg is találok, vagy ők találnak meg engem…?!
Na de kicsit mesélek az elmúlt napjaimról:
Kezdjük az erdélyi nyaralással. Fantasztikus volt, sokat járkáltunk mindenfele és persze pihentünk is.
Egyik alkalommal, amikor mentünk Vásárhelyre, az autóban ülve hírtelen támadt egy ötletem. Elkezdek egy „saját műsort” a közösségi oldalon élő bejelentkezéssel. Hasonló, mint a vlog, de mégis más. Valamiért nagyon tetszik az, hogy élő, és nem lehet javítani rajta.
Régebben soha nem csináltam volna ilyet. Valószínű, azért vonz ez a dolog, mert túlságosan ráizgulok dolgokra, viszont ha beledobnak a mély vízbe, akkor muszáj csinálnom. Itt most saját magam dobtam a mély vízbe.
Miután hazajöttünk Erdélyből, a gondolatot megvalósítás követte, és el is kezdtem a „Pár perc Izával” című bejelentkezéseket. Eddig elég jól ment, talán pár alkalom volt, ami gyengébb lett. Még jobban ki kell találnom a témákat és nem csak rögtönözni kéne… A szavamat tartottam, és minden szombat délután nézhetett, aki akart. Na, ez elég furán hangzott, de értitek úgyis. A mai viszont elmaradt és nem is szóltam erről senkinek…
És pedig azért maradt el, mert beteg az én kis hercegem… Egész nap hozzám bújt, és próbáltam a 38 fokos lázát csillapítani. Most először lázas. Szerdán két oltást kapott, és most először belázasodott. Két helyszínt kellett lemondanom.
De mielőtt nagyon elkeserednénk, beszéljünk kicsit vidámabb dolgokról. Elég, ha én kisírtam már a szemeimet, persze ezt nem szívesen ismerjük el, ugyanakkor semmi szégyellnivaló nincs abban, ha elgyengülünk, és a négy fal között el kezdünk sírni, amíg a kisgyerekünk forró testét öleljük.
Az a tény pedig csak egy apróság, hogy este hat óra is elmúlt, de még nem ebédeltem, és miután hétkor elalszik a kincsem, elérkezik a nap fénypontja, amikor teljes órát szánhatok magamra, és zuhany után illatos testápoló varázsolja bársonyossá a bőröm, és a körmeim is majdnem összetéveszthető egy manikűrös munkájával…
De visszakanyarodva, Arnold 10-én töltötte be az egy évet, és aznap volt a szépségverseny is megtartva, amire hónapokkal előtte neveztem be, és a zsűri beválogatta Arnoldot is.
Erről röviden, hogy ez is egy megrendezett műsor volt, mint akár a tehetségkutató versenyek. Hiszen érdekes módon a műsorvezető csak a távolról érkezőket kérdezte meg, hogy honnan érkeztek.
A zsűris kislányok pedig ( igen, kislányok ), fogalmuk nem volt, hogy mit kell nézni, ha egyáltalán oda néztek, vagy egyáltalán hol vannak.
Elég hamar rájöttem, hogy ez nem az én utam, és olyanok mennek el, akiknek abszolút nincs más dolguk, és szerepelni akarnak. Az az érzésem, hogy nem a gyerekekről szólt ez az egész, hanem csak eszközök voltak…
Nos, egy szó mint száz, nem bántam meg, hogy elmentem, és ha kapunk ajánlatot a Mini Manótól, élünk vele, azaz elképzelhető, de sokkal körültekintőbb leszek, és Arnold javát még inkább szem előtt tartva döntök.
Miután hazaérkeztünk, megkapta a rengeteg ajándékát (anyu szerint nem biztos jó, hogy ennyi mindent kap), de én úgy érzem kézben tudom tartani a dolgokat… khm… most még…
Szóval ettünk, a család együtt volt, utána pár barát eljött felköszönteni Arnoldkát, és utána még gyorsabban teltek a napok…
Készítettem egy videót, azt a témát körbejárva, hogy mennyi a „normális” mennyiség játékokból, mi a jó a babának? Ha érdekel kattints IDE.
