Két lakásból egyet csinálni, az is egy (belsőépítészeti) bravúr, de meg sem közelíti azt, amikor két félcsaládból kell egyet csinálni. Pedig a patchwork családok boldogsága, egysége ezen áll vagy bukik. Erre Móni és Attila is rájött, és míg életterüket egyszeri nagy feladat volt kialakítani, a családi egység minden napos munka, amin fáradhatatlanul kell munkálkodni.
– Hány gyermeked van, Móni?
– Három. Egyértelmű, hogy három. Bárki kérdezi, ezt mondom, és többnyire nem is magyarázkodom, de ha mégis kell, akkor úgy mondom, kettő a sajátom, és egyet ajándékba kaptam. Attila is azt mondja, három gyermeke van, bár tudom, hogy neki, férfiként, ez kevésbé természetes. De a hét év alatt, mióta együtt vagyunk mégiscsak bele kellett szokni ebbe, még ha nem is ment könnyen.
– Honnan jöttetek, mi a története annak, hogy egy-egy gyermekkel a kezetekben egy új családot kerestetek?
– Tulajdonképpen hasonló a múltunk. Mindketten tudatlanul, meggondolatlanul mentünk bele egy házasságba, persze, ettől még sikerülhetett volna jól, de nem volt szerencsénk. Régen volt, de ma is emlékszem, hogy nehéz döntés volt a fiammal kilépni a házasságomból, de valahogy szükségszerű döntés. Nagyon boldogtalan voltam, és csalódott, fiatal voltam és azt hittem, a szerelem elég, abból eléldegél egy család. Húsz évesen nem gondoltam, hogy közös érdeklődés kell, hasonló életfelfogás, értékrend, én ezt húszévesen nem tudtam és keserű lecke volt megtanulni. De kétségbe nem estem, mikor eljöttünk Milánnal az édesapjától, tudtam abban bízni, hogy mivel már tudom, mit akarok, tudom, mi a fontos nekem, akkor ezen elvek alapján lehet új családunk. Képes leszek megteremteni magamnak és Milánnak.
– Te anyaként a fiaddal együtt léptél, ahogy ez lenni szokott, de azon nem csodálkoztál, hogy egy férfi a lányával keres új családot?
– Dehogyisnem! Nem értettem, pont azért nem érthettem ezt azonnal, mert hasonló helyzetben voltam. Egy működésképtelen kapcsolatból kiszállni, az jó lépés, és természetesen a gyermek helye az anyjánál van, ahogyan én vittem a sajátom. Érthetetlen volt, hogy Attila kislánya, Boni, miért nem az édesanyjával van. Ezen lehetett csodálkozni, de kész helyzet volt, amibe fejest kellett ugrani, hogy nem két egyedülálló szülők vagyunk egy-egy gyerekkel, hanem egy kétgyermekes család. Két okos felnőtt eldöntötte, hogy ez így jó lesz, hogy jók leszünk mi egymásnak, de mégis, mint négyfős család idegenek voltunk. Tudtam, hogy nehéz lesz, és nem tudtam, pontosan hogyan is lesz nehéz.
– Mesélj ezekről az első hónapokról!
Először is lett egy testvérpár, akik nem belenőttek egy helyzetbe, hanem készen kapták, a normális testvérféltékenység, ami akkor is nehéz, ha az a klasszikus családban jelentkezik, nálunk, berobbant mint egy bomba. Naponta kezelni kellett a helyzetet, az óvodáskorú Milán látszólag el nem tudta viselni a váratlan-lett kishúgát, és nekünk szülőknek rengeteg konfliktusunk támadt ebből.
A gyerekre nehéz haragudni, ezért Attila rám volt dühös, ha bántotta a fiam a lányát, én meg Attilára, hogy miért ilyen türelmetlen, miért nem ad időt, hogy szépen elsimuljanak a dolgok, hogy a gyerekek megszokják az új helyzetet. Egy kezdődő kapcsolatban általában kevés konfliktus, el vannak még varázsolódva a felek, örülnek az együttlétnek, csodának élik meg az egymásra találást, de nekünk erre nem sok időnk volt, menedzselni kellett a két gyerek kapcsolatát, és rajtuk keresztül elég korán szembesültünk azzal is, ki mit gondol a gyermeknevelésről.
Nem mondom, hogy ez haszontalan volt, de nagyon nehéz időszak. Úgy érzem, én hamar beálltam pótmamának az új kislányom életébe, de Attilának nem ment könnyen. Nyilván a férfiakban nem ösztönös az a viselkedés, hogy letesznek mellé egy gyermeket, és azt azonnal gondjaiba veszi, magáénak tudja, és Milán sem könnyítette meg a dolgát azzal, hogy nem egy átlagos gyerek.
– Ezt hogy érted, hogyan nem átlagos?
– Milán ADHD-s. Én megértettem, elfogadtam, hogy ez egy betegség, amit nap mint nap kezelni kell, de aki ezzel nem élt együtt, az annyit lát, hogy a fiam neveletlen, kezelhetetlen, és ha nem is ő ebben a hibás, akkor a szülei, akik elkényeztették, akik nem nevelték rendesen. Attilának időbe telt megérteni, hogy senki sem hibás, egyszerűen van ez a betegség Milánnak, és még további időbe telt az, hogy elfogadja, és kezelni is megtanulja az ebből fakadó nehéz helyzeteket.
– És milyen ma a két gyerek viszonya?
Különös dolog ez, senki se merte volna megjósolni, de nagyon ragaszkodnak ma már egymáshoz, a szokott testvérviszonynál mélyebb a kötődésük, nem konfliktus mentes, persze, de megható, hogy mennyire szeretik egymást. Úgy érzem, ők ezt megharcolták, nekik végül járt ez az egymásra találás, a nehéz kezdet után. Az ő jó kapcsolatuk jelzés nekem is arra, hogy mégse csináltuk olyan rosszul.
Nekem szükségem van ezekre a megerősítésekre, mert küzdök magamban azzal a lelkiismeret-furdalással, hogy Milánt elszakítottam az édesapjától. Tudom, erről minden elvált anya beszámol, hogy a gyereke sokkal jobban respektálja a hétvégi szülőt, mert nyilvánvalóan ott kevesebb a konfliktus, azok nem a hétköznapok, a legtöbb napi problémát nem ott kell megharcolnia, hanem itthon. De nekem mégis el kell magamban ezt rendezni, újra meg újra, hogy én döntöttem, nem a fiam, hogy ne az édesapjával legyen.
– Pótmama, pótpapa vagytok ti a gyerekeknek?
Nehéz kérdés. Mert mindkettőjüknek megvan a valódi szülője, és rendszeres kapcsolatuk is van velük, tehát azt mondhatnánk nincs pótszülőre szükség. Ugyanakkor pedig, ahhoz, hogy mi család legyünk, és ne pusztán együtt élő lakótársak, ehhez anya és apa szerepet kell betöltenünk, az én fejemben is ez a család, apa, anya és gyerekek. Amikor Lévi, a közös fiúnk megszületett volt bennem félelem, hogy a nehezen felépített egyensúlyt megint felborítjuk, nem várt nehézségek jönnek, de volt bennem remény is, hogy segíteni fog ez a kisfiú, kapocs lesz közöttünk, Attila és köztem is, meg a gyerekek között is. És így is lett.
– És gondolom, jött a testvérféltékenység újabb felvonása…
Nem, meglepő, de nem. Úgy képzelem, a két nagy már küzdött ezzel annyit, ami nekik egy életre elég volt. Figyelemmel és szeretettel halmozzák el Lévit, és azt is látom, hogy minket is figyelnek, hogy most hogyan vagyunk apák és anyák, méregetnek is, egészen biztosan, hogy igazságosak vagyunk-e, hogy másképp állunk-e a kicsi mögött, mint mögöttük. De jó ez a figyelem, mert arra ösztönöz, hogy jól csináljam. Attilának is mondogatom, hogy ügyelnie kell, hogy igazságos legyen, mert a gyerekek nagyon pontosan látnak minket, és a nyugodt családi életünknek ez az egyik záloga, hogy hármuk közül egyikük biztonságérzete se csökkenjen, hogy mind úgy érezzék egyformán részesei ennek a közösségnek.
– Ez az egyik dolog, ami nehéz nektek, az én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk megkülönböztetés?
Főleg ez a nehéz, és én ebben látom sok probléma megoldását is, ha kínosan ügyelünk arra, hogy egyformán kezeljük a gyerekeket. A köztünk lévő konfliktusoknak is ez a kiindulópontja legtöbbször, ezért is jó lenne ebben egyre jobbnak lenni, sok nehézséget megspórolhatnánk magunknak.
Szoktam arra gondolni, hogy Attilával és velem fordítva alakult az élet, mi kezdtük azonnal a gyerekekkel, nem volt kilenc hónapnyi időnk sem ketten lenni, kettesben megismerni egymást, de ha majd felnőnek, akkor jönnek a mézesheteink. Ábrándozom néha erről, elismerem, és azt is elismerem, hogy félek gyakran, fel ne őröljön minket addig a mindennapos nehézség, az, hogy nekünk valahogy jobban kell csinálni, mint az átlagos családnak. Sokkal jobban kell figyelnünk, mert mind érzékenyebbek vagyunk, mert mindünknek vannak csalódásai és veszteségei. Talán pont ezért csodáljuk annyira ezt a kicsi Lévit, mert az ő világa kerek, ő nem vesztett semmit, és remélem, hogy az ő boldogsága feltölt majd minket mindig.
Paulon Viktória, fotók: Jámbor Orsolya
A cikk megjelenését a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet Családbarát közgondolkodás népszerűsítésének támogatására kiírt pályázata tette lehetővé.
