Azok a párok, akiknél könnyen és gyorsan kopogtat a gólya, talán soha nem gondolnak bele abba, hogy milyen drámákon és küzdelmeken mennek keresztül mások, akiknél hosszas próbálkozás, fizikailag és lelkileg megterhelő beavatkozások, lombikprogramok során sem történik meg a csoda. Az örökbefogadás mellett döntő családoknak számos hivatalos procedúrával és több éves várakozási idővel kell számolniuk, emellett gyakran szembesülnek azzal is, mennyi tévhit, fogalomzavar és előítélet él az emberek fejében ezt a témát illetően.
„Elfogadtuk, hogy az örökbefogadás a mi utunk.”
Bár az örökbefogadók történeteit többnyire hasonló szálak szövik át, mégis mindenki a saját, egyedi útját járja be, amíg erre a döntésre jut. A legtöbben azért választják az örökbefogadást, mert „hagyományos módon” nem lehet gyermekük. Van, aki könnyebben, van, aki nehezebben fogadja el ezt a tényt, előfordul, hogy a rokonság felől érkező nyomás ösztönzi a párokat arra, hogy folytassák a küzdelmet a vérszerinti gyerekért. Az éveken át tartó sikertelenség, a kudarcok akár a kapcsolat felbomlását is eredményezhetik.
Az örökbefogadó párok arról számoltak be, hogy miután meghozták a döntést arról, hogy „szív szerinti” gyermekük lesz, egyfajta megnyugvást éreztek, és a biztos tudat, hogy bár hosszú a lista, előbb-utóbb mégis a sor elejére fognak kerülni, átsegítette őket a várakozás évein.
„Elhatároztuk, hogy itt az ideje, hogy a család kiteljesedjen néhány tipegővel. Eltelt két-három hónap, és azt vettük észre, hogy a baba még mindig nincsen útban. Ez különös és újszerű volt, hiszen nekünk mindig minden sikerült, ha megtettük, amit meg kell tenni, hogy sikerüljön” – kezdi történetét Magdi. – Elkezdtünk olvasgatni, utánajárni, és kicsit meg is nyugodtunk, amikor megtudtuk, hogy fél év az átlagos teherbe esési idő, igyekeztünk nem túlaggódni a dolgot. Aztán letelt a hat hónap, és feltűnt, hogy mindig azzal a gondolattal bújunk ágyba, hogy na, majd most összejön a trónörökös, most biztosan…”
De nem jött össze, így a házaspár orvoshoz fordult, következett a peteérés figyelése, stimulálása, a petevezetékek átfújása, műtét, a vércukorszint, az inzulin és a hormonok szabályozása, de sajnos ezek sem hozták meg a várva várt két csíkot. „Ekkor az orvos azt javasolta, hogy álljunk neki inszeminálni, hormonozni, lombikozni, én pedig sikítva menekültem a rendelőjéből. Nem! Olyan zsigeri ellenállás volt bennem ezzel a művi eljárással kapcsolatban, hogy kategorikusan elutasítottam. Így született meg a döntés, legyen örökbaba”– meséli Magdi.
Andi és párja 5 évig próbálkoztak a mesterséges megtermékenyítéssel, de nem jártak sikerrel. „Túl öt lombikprogramon és egy méhen kívüli ikerterhességen, beláttuk, és elfogadtuk, hogy az örökbefogadás a mi utunk.”
„Nem más gyerekét neveljük, hanem a sajátunkat.”
Magdi és férje, Péter nyílt örökbefogadás útján váltak a kis Franciska szüleivé. Ez azt jelenti, hogy találkoztak a kislánynak életet adó anyával, lehetőséget kaptak arra, hogy megismerjék egymást, és a baba azonnal hozzájuk kerülhetett.
„Az emberek sokszor összekeverik az örökbefogadást a nevelőszülőség intézményével – mondja Magdi. – Az örökbefogadó szülők vér szerinti státuszba kerülnek, a gyermek anyakönyvében szülőként szerepelnek. Optimális esetben a születés napjától a gyermekkel lehetünk, tehát nem más gyerekét neveljük, hanem a sajátunkat. Éppúgy szeretjük, kényeztetjük, elrontjuk a gyerekünket, mint bárki más, és halálra aggódjuk magunkat, ha bármi baj van vele.”
Andi, aki szintén nyílt örökbefogadás által vált a ma már 4,5 éves Bendegúz anyukájává, elmesélte, hogy már olyan kérdést is feltettek neki, hogy ugyanúgy szereti-e a kisfiát, mintha a sajátja volna, vagy mintha ő lenne az anyukája.
„Azt gondolom, hogy az anyuka és az apuka az, aki felneveli a gyermeket, a kezdetektől terelgeti és fogja a kezét egy életen át” – magyarázza Andi.
Milyen ember az, aki örökbe adja a gyerekét?
A gyermeküket örökbe adó anyák társadalmi megítélése általában nem túl pozitív, sokan vannak, akik anélkül, hogy valaha is beleképzelték volna magukat egy ilyen helyzetbe, rögtön odavágják a kérdést, hogy milyen ember az, aki örökbe adja a gyerekét.
„Sokan lenézik, negatív érzelmekkel vannak az életadó anyákkal kapcsolatban, holott, ha jobban belegondolunk, ő egy felelősségteljes szülő, aki felmérve saját helyzetét úgy biztosít jövőt a gyermekének, hogy családot választ neki. Jóval nehezebb és emberhez méltóbb döntést hoznak meg, mint azok a nők, akik az abortuszt választják, vagy a megszületett csecsemő sorsára hagyását” – mondja Magdi, aki bent volt a szülőszobában az életet adó anyával Franciska születésénél.
Így nevezik ugyanis az örökbe fogadók a gyermeküket világra hozó nőket. Ez a kifejezés magába foglalja azt a megbecsülést és hálát, amit a gyermek családjává váló szülők éreznek azok iránt, akik, bár tudják, hogy valamilyen okból vállalniuk kell a gyermekről való lemondással járó óriási veszteséget, mégis kihordják és megszülik a babát, és szembenéznek az esemény után következő emocionális és lelkiismereti problémákkal, gyászmunkával. Az örökbeadásnak hosszú távú lelki hatásai vannak, az érintettek körében végzett kutatások szerint egyesek életük legnagyobb traumájaként élik meg a gyermekükről való lemondást.
Magdi elmondta, hogy az életet adó a szülés után nem akarta megnézni a babát, de miután a hivatalos lemondás megtörtént, megkérdezte, láthatná-e mégis a kicsit, mielőtt hazaviszik a kórházból. „Boldogan teljesítettük a kérését, és megbeszéltük, hogy kereshet minket bátran a Gólyahír Egyesületen keresztül, de ezt eddig nem tette meg – meséli Magdi. – Nagyon jó volna tudni, hogy sikerült feldolgoznia a veszteségét, és normális, teljes életet él két nagyobb gyerekével.”
„Ez is egyfajta másság.”
„Az a tapasztalatom, hogy az emberek általában teljesen tájékozatlanok az örökbefogadást illetően. Akinek nem történt hasonló eset a családjában, a környezetében, az többnyire nem ismeri a procedúra menetét, nem tudja, hogy létezik titkos és nyílt örökbefogadás, és sokszor azt sem, hogy a szülők nem pénzért vállalják a gyerekeket” – mondja Andi.
Sajnos előfordul, hogy a kívülállók tapintatlan és fájó kérdéseket tesznek fel, sőt néha még azok sem viszonyulnak megfelelően az örökbe fogadókhoz, akiktől elvárható lenne: „A védőnő nem volt képes megjegyezni, hogy Bendegúzt örökbe fogadtuk, mindig azt mondta, majd nagy lesz a gyerek, ti is magasak vagytok” – meséli Andi, de hozzáteszi, hogy emellett sok pozitív élmény is éri, mert amikor a bölcsődében, az óvodában és az orvosnál szóba került, hogy a fiukat örökbe fogadták, mindenki nagyon jól reagált és szeretettel fordultak feléjük.
Az embereknek sokszor az is meglepetést okoz, amikor kiderül, hogy a gyermek tisztában van azzal, hogy őt örökbe fogadták. „Amikor Bendegúz még egészen kicsi volt, a szomszéd néninek meséltem az örökbefogadásról, aki így reagált: Csak csendben beszéljünk, nehogy meghallja a kicsike! – meséli Andi. – „Meglepődött, amikor megmondtam neki, hogy a fiunk ugyan még csak két hetes, de beszélünk neki, arról, hogyan született, és később, ha nagyobb lesz, nem titkoljuk majd előtte, hogy örökbe fogadtuk. Abban a szellemben neveljük, hogy ez természetes legyen neki, ez is egy fajta másság, amit el kell fogadni.”
Az egyesületek az örökbefogadásra felkészítő tanfolyam során arra biztatják a leendő szülőket, hogy ne titkolják el a gyermek előtt a származását. Bár nem mindenki fogadja meg a tanácsot, Andiék így tettek: „A kezdetektől azt meséltük Bendegúznak, hogy egy másik néni pocakjában növekedett, és mi a szívünkben vártuk őt. Az angyalkák és Gólya nénink (Gabika) segítségével talált ránk, és amikor megszületett, minket választott szüleinek, és mi pedig őt választottuk gyermekünknek.”
Wilcsek Médea
