Ha beszélgetésbe elegyedünk kutyatartó ismerőseinkkel, vagy mi magunk is a gazdák népes táborához tartozunk, az az érzésünk támadhat, hogy a kutya egyes családokban nem egyszerűen háziállat, hanem már-már gyerekszámba megy. Gyakran hallhatjuk azt is, hogy a kutya valódi kötődést mutat gazdája felé, sőt, időnként igazi empátiás képességről tesz tanúbizonyságot. De vajon tényleg hasonlít a kutyák viselkedése a gyerekekére?
A kutya-gyerek összehasonlító vizsgálatok egy egyre erősödő és gyümölcsöző kutatási vonalat képviselnek a tudományban, melynek egyik központja épp Budapesten van. A kutatások egy része az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Miklósi Ádám által vezetett Etológiai Tanszékén zajlik, míg másik része a Magyar Tudományos Akadémiához köthető, ahol Topál József vezetésével a Pszichobiológiai Kutatócsoport foglalkozik hasonló témájú vizsgálatokkal.
Ezek a tudományos kutatások arra mutatnak rá, hogy a fenti laikus és elfogultnak tűnő vélekedések a kutyával kapcsolatban nem alaptalanok: a kutya viselkedésében és gondolkodási folyamataiban valóban nagyon sok, a kisgyermekére emlékeztető elemet fedezhetünk fel.
Úgy kötődnek a gazdihoz, mint kisgyermek az édesanyjához
Az egyik ilyen feltűnő párhuzamra a szülő-gyerek és a kutya-gazda közötti kötődési viselkedés tudományos vizsgálata során derült fény. Amikor ugyanis a kutatók az 1-2 éves kisgyermekek szüleikhez való kötődésének vizsgálatára kidolgozott kísérleti eljárással kezdték elemezni a kutyák és gazdáik viszonyát, kiderült, hogy a kutyák hasonlóképpen reagálnak gazdájukra, mint az 1-2 éves gyermekek az édesanyjukra: a gazdi távolléte nyugtalanságot, valamint a fizikai aktivitásuk csökkenését okozza, míg az újratalálkozás során aktív kapcsolatkeresés figyelhető meg.
A dolog feltűnő furcsasága, hogy ez a viselkedés a kutyáknál nem a fajtársaik felé, hanem az emberre irányul, és ellentétben a gyermekekkel, egész életük során fennmarad. Érdekes az is, hogy más háziállatok, vagy a kutya őse, a farkas nem rendelkezik ezzel a sajátosan emberszerű viselkedéssel.
Mindjárt megszólal
Amikor belenézünk kutyánk szemébe, és az az érzésünk támad, hogy „mindjárt megszólal”, szintén egy érdekes, a tudomány számára is fontos jelenségre tapintunk rá. A kutya ugyanis azzal az állatvilágban egyedülálló képességgel rendelkezik, hogy az ember kommunikációs jelzéseire érzékenyen reagál és azokat „csecsemőszerű” módon képes értelmezni is. A pár hónapos csecsemőéhez hasonló a reakciója a tanítói szándékot kifejező olyan ingerekre, mint például a szemkontaktus vagy a sajátos intonációval jellemezhető ún. „dajkabeszéd”. Ezek mintegy automatikusan befogadó, „tanulásra kész” állapotot idéznek elő a baba – és a kutya – idegrendszerében.
Ennek következtében a kutya képessé válik arra, hogy ne csak a jutalmazások és büntetések által tanuljon az embertől, hanem, a még nem beszélő babákhoz hasonlóan úgy is, hogy sajátos tanítói jelzésekkel kísérve egyszerűen csak megmutatunk neki valamit. Ezeknek a tanulási folyamatoknak elengedhetetlenül fontos része az emberi jelzésekre való fogékonyság, melynek hiányában a gyerekek is igen nehezen lennének képesek a társadalomba való beilleszkedéshez szükséges információk elsajátítására.
Szemtől szembe
Egy nemrégiben közölt tudományos vizsgálat kimutatta, hogy a gyerekekhez hasonlóan a kutyák is követik az ember tekintetét egy adott tárgy felé, de csak abban az esetben, ha a szemmel való irányjelzés kommunikatív helyzetben történik (azaz a vizsgálatvezető először felveszi a szemkontaktust, és megszólítja az állatot). Sőt, az állatvilágban egyedülálló módon a szemkontaktust a kutyák maguk is felhasználják arra, hogy segítséget kérjenek a jelen levő embertől. Ilyenkor jellemző módon az elérni kívánt tárgy és az ember között váltogatják a tekintetük irányát.
Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy közel sem biztos, hogy ezek az ún. „közlési szándékot kifejező” jelzések ugyanazt a célt szolgálják a kutyák, mint a gyerekek számára. Ugyanis amíg a gyerekek e jelzésekkel kísért tanítói helyzetekben olyan tudást sajátítanak el a világról, mely általános érvényű és különböző helyzetekben jól hasznosítható (pl. „a villa evésre szolgál”), addig valószínű, hogy a kutyák az így bemutatott információt inkább a helyzethez köthető utasításként értelmezik („hozd ide a villát”).
A kutyák és a gyerekek viselkedésében egyéb hasonlóságokat is felfedezhetünk még.Ilyen például a szociális szabályok vagy viselkedési rítusok spontán elsajátítására való készség, még ha ezek a viselkedésminták nem is minden esetben ugyanazt a célt szolgálják a két faj számára.
De hogyan vált a kutya az emberi társas készségeket utánzó fajjá?
Ez a kérdés még érdekesebbé válik, ha belegondolunk, hogy a kommunikáció terén a kutya képességei igencsak meghaladják még a csimpánzokét is, akik pedig genetikailag a legközelebbi rokonaink.
A válasz feltehetően a háziasítás folyamatában rejlik. A kutya már több tízezer éve él az ember közvetlen környezetében, ami azt jelenti, hogy az a (társas) közeg, amelyhez az evolúció során alkalmazkodnia kellett, illetve amelyre a mesterséges szelekció irányult, alapvetően nem a saját fajtársaiból állt. Mivel a kutya akkor boldogult sikeresebben ebben a közegben, ha képes volt ráhangolódni az ember jelzéseire, ma egy olyan fajjal osztjuk meg otthonunkat, aminél ezek a képességek már egészen magas szintre jutottak.
Naderi Szima, fotók: Adrián Zoltán, pinterest.com
