Mautner Zsófi neve számomra sokáig egyet jelentett azzal az amerikai citromtorta recepttel, amelyet először a férjem születésnapjára készítettem, aki nem szereti a vajas-krémes tortákat és valami nagyon citromosra áhítozott. A sikeren felbuzdulva a blogja lelkes követője lettem, majd a főzőműsorát is, amikor csak tehettem, megnéztem és természetesen a szakácskönyvei közül is ott sorakozik jó néhány a polcunkon. Az interjú előtt sokat olvastam a magát viccesen „nagy fekete nő, mosolygós barna tekintettel” leírással illető gasztroblogger- gasztrodiplomatáról és rettentően kíváncsi voltam, milyen élőben.
Zsófi pontosan olyan, mint ami a képernyőről, a könyveiből és a blogjából is sugárzik: egy szenvedélyes, rendkívül kreatív, életigenléstől és energiától duzzadó, ízig-vérig nő. És tényleg mosolygós barna tekintete van…
Milyen emlékeket hoztál magaddal a gyermekkorodból?
Harmonikus, békés és egyben ízekben, illatokban, élményekben gazdag gyermekkorom volt, köszönhetően annak, hogy a fővárosi zsizsegést mindig nagyszerűen ellensúlyozták a Kunmadarason, falusi idillben élő anyai nagyszüleimnél töltött időszakok. Belém ivódott a falusi emberek életszeretete, és a természetes, friss alapanyagok iránti igénye.
A mai napig Kunmadarasra térek vissza, ha szeretnék egy kicsit elcsendesedni, elmélyülni. A falusi ház a kis kerttel, a hűs veranda, az öreg ház jellegzetesen patinás, dohos illata megnyugtat és feltölt. Bár azt gondoltam, hogy nagyszüleim halála után nehéz lesz visszamenni, nem így történt: a ház hordozza a nagycsaládi események zaját, húslevesek telt illatát, szeretteim jótékony energiáit.
Gyermekként megtapasztalhattam két egymástól merőben eltérő világot: a falusi békét, a természet és a föld szagát és a pesti nyüzsgést, a körfolyosós, enyhén dohányillatú hétköznapokat.
Már gyermekkorodban is érdekelt a sütés-főzés?
A családunk mindkét ága, az apai és anyai sem vetette meg a kulináris élvezeteket, ám míg az előbbi inkább a hétköznapi ételeket részesítette előnyben, addig az utóbbi a hagyományos konyha remekeit fejlesztette tökélyre. A nagyszüleim remek oktatónak bizonyultak. Évtizedeken át ott sertepertéltem körülöttük, főztem, sütöttem velük, tanultam a régi, hagyományos recepteket, míg végül jómagam is képessé váltam ugyanazt az ízhatást elővarázsolni.
Maradtak rád ikonikus családi receptek?
Természetesen. Az egyik nagy kedvencem a töltött káposzta egressel. Sokáig kutattam, honnan került a családi recepttárba ez az étel, míg végül rájöttem, hogy édesapám aradi rokonoknál töltött időszakából. Az erdélyi konyhára jellemző ez a jellegzetesen savanykás íz és az egressel savanyítás.
Honnan merítesz ihletet?
Elsősorban nagyszüleim érzelmi-kulináris hagyományaiból táplálkozom, de ugyanilyen nagy hatással vannak rám külföldön töltött időszakaim, utazásaim is. Mivel a szüleim diplomaták, sokat jöttünk-mentünk a nagyvilágban, összesen 13 évet éltem külföldön. Gyerekként öt évet töltöttem Prágában, majd egyetemi éveimet követően Kölnben gyakornokoskodtam, de éltem New Yorkban és Brüsszelben is. Mindegyik város tanított és adott valamit: Prága önfeledt gyermekéveket, Köln számos jóbarátot, akikkel a mai napig összejárunk, New York nyitottságot és szenvedélyt a főzéshez, Brüsszelnek pedig a gasztroblogomat, a Chili és Vaniliát köszönhetem.
Melyik jelentette a legfontosabb mérföldkövet?
Kölnben szabad voltam, fiatal és ott alakult ki az a nagy, nemzetközi baráti köröm, amellyel azóta is tartom a kapcsolatot: minden évben, május elején összegyűlünk a világ valamelyik pontján és egy hetet együtt töltünk. New York kulináris pályám szempontjából jelentett mérföldkövet. Magával ragadott a metropolisz kulturális és társadalmi sokszínűsége, nyitottsága és ott vált hivatásszerű szenvedélyemmé a főzés. Brüsszel pedig végleg ráállított a gasztronómiai pályára, annak ellenére, hogy nem így terveztem.
Kislányként mi szerettél volna lenni?
Gyerekként úgy képzeltem, hogy a szüleimet követem a hivatásukban, én is diplomatának készültem. Tulajdonképpen a két terület, a diplomácia és a gasztronómia korántsem idegenek egymástól, sőt, rengeteg közös vonásuk van: mindkettőben nélkülözhetetlen a nyitottság, a kötöttségektől mentes, szabad látásmód és akárcsak a gasztronómia, a diplomácia is képes egymástól teljesen eltérő színű, rangú, nemű és kultúrájú embereket egy asztalhoz ültetni.
Rengeteget utazol azért, hogy a magyar konyhát népszerűsítsd és ezáltal hazánk imázsát építsd. Hogyan készülsz ezekre az eseményekre?
Valóban sok felkérést kapok a világ minden tájáról. Tartottam már főzőbemutatót számos európai országban, de Isztambulban és legutóbb Taipeiben is. Minden esetben arra törekszem, hogy a magyar konyhát izgalmassá és megszerethetővé tegyem azok számára is, akik még sosem találkoztak vele vagy a miénktől teljesen más az étkezési kultúrájuk. Legutóbb, mikor Tajvanon jártam, paprikás csirkét készítettem, de olyan apró változtatásokat csempésztem bele, ami ázsiai kontextusban is értelmezhetővé tette ezt a jellegzetes magyar fogást, így például nem egyben tálaltam a combot, hanem falatkákban, hogy pálcikával is el tudják fogyasztani.
Minden esetben az a cél vezet, hogy megmutassam, a magyar konyha többet tud a pörköltnél, hihetetlenül sokszínű és változatos kulináris örökségből építkezik, ízei, alapanyagai, fűszerei sokféleképpen variálhatók.
Miből és honnan merítesz ihletet az ételek megalkotásához?
Imádom a piacot, ahol a szezonális alapanyagokat szerzem be és amely tele van színnel, illattal. A másik inspirációs forrásom az utazás: figyelem az embereket, beszélgetek, ismerkedek velük, megragadom a hangulatot, amely egy-egy helyből árad, hozzákapcsolok ízeket, fűszereket, aromákat és folyamatosan kutatom az új alapanyagokat. De ihletet tudok meríteni egy mozifilmből, koncertből vagy akár egy jól megkomponált parfüm illatából is. Az inspirációim ízekben öltenek testet.
Vannak különösen inspiráló városaid?
Berlin és Isztambul képes arra, hogy akárhányszor ellátogatok oda, mindig magával ragad ezeknek a helyeknek a sajátos hangulata. Berlin innovatív, valósan sokszínű város, míg Isztambul a középpont, kelet és nyugat találkozása, a lüktető, élő metropolisz.
Van bakancslistád?
Nem igazán, mivel amit eltervezek, megálmodok, annak megvalósítását nem halogatom. Ráadásul általában megvalósítható célokat tűzök ki magamnak. Megfigyeltem, hogy sokan elkészítik a bakancslistájukat, majd pénzügyi okokra hivatkozva félreteszik, pedig valójában soha nem a pénz az, amely megakadályozza ezeknek a vágyaknak a beteljesítését. Az én listámon szerepel, hogy visszatérjek New Yorkba valamint, hogy interjút készíthessek és egy napot eltölthessek az éttermeivel és szakácskönyveivel is világhírnevet szerző Yotam Ottolenghivel, a zöldséges ételek gurujával. Ottolenghi ételek iránti elhivatottsága mediterrán kötődéséből, és ahogy ez rám is igaz, a minőségi alapanyagok iránti végtelen szeretetéből táplálkozik. Ő maga nem vegetáriánus, ez is az oka, hogy a zöldségételeket egészen eredeti és újító módon közelíti meg, hangsúlyos ízekre és lenyűgöző, friss kombinációkra alapozva.
Üdítő újdonság a gasztromagazinok piacán a nemrégiben megjelent Gasztrocsajok című bookazine-od. Mi alapján választottad ki azokat a nőket, akik belekerültek a kiadványba?
Ebben a bookazinban olyan nőket mutatok be az egész világról, akik a gasztronómiában, vagy annak valamelyik kapcsolódó területén találták meg az útjukat és ékes példái annak, hogy érdemes a saját, önazonos utunkat járni, akkor is, ha az esetleg elsőre furának és rögösnek tűnik. A személyes történet volt tehát az elsődleges szempont. Összesen száz nő szerepel a magazinban, hat külföldi és számos hazai.
Zsófinak sajnos mennie kell, az interjú, azaz a beszélgetés véget ér. Tényleg ő az, a „nagy fekete nő, mosolygós barna tekintettel”, a gasztroblogger, a diplomata, a szakács, az utazó, a nő és a barát, mindez egy személyben.
