Két gyerekkel nehezebb volt, mint most öttel

A teraszon beszélgetünk, a gyerekekre a nagyszülők vigyáznak. A negyven perc alatt mind az öt gyerek feltűnik a teraszon. Van, aki csak köszönni akar, van, akinek nagyon fontos közlendője akad, van, aki pityereg. Mert egy nagycsaládban anyára minden percben szüksége van valakinek. Détári Anettel arról beszélgettünk, milyen az élet öt gyerekkel.

– Amikor a férjemmel megismerkedtünk, mindketten úgy gondoltuk, hogy öt gyereket szeretnénk – idézi fel. – Az első kettőnél még nem terveztük meg, hogy mikor érkezzenek, de a többieknél már igen. Dávid 11, Patrik 9 éves, Ramóna 7, Dominik 4, Elmira pedig 1 éves. Úgy érezzük, hogy így teljes a létszám, nem tervezünk több gyereket.

– Hogyan fogadták a terveiteket a körülöttetek élők?

– Amikor megemlítettük, hogy szeretnénk negyedik gyereket, azt mindenki fenntartással fogadta. A barátok, ismerősök inkább viccelődtek, hogy biztos focicsapatot akarunk. A nagyszülők pedig féltettek bennünket, hogy nem fogjuk bírni a terheket. Az ötödik babánál már csak azt jelentettük be, hogy érkezik, és nem szeretnénk semmiféle rosszalló megjegyzést. Akkor nem is mondott senki semmit. Most már persze örülnek a nagyszülők, szeretik a gyerekeket, akkor is inkább csak az aggodalom látszott rajtuk.

– Nektek nem voltak kétségeitek?

– Dominik egy kisebb vesebetegséggel született, ezért az ötödik gyerek vállalása előtt volt bennem félelem, belegondoltam, hogy tényleg, akár beteg gyerekünk is születhet, de úgy éreztem, hogy ennek így kell lennie. És tényleg, Elmira lány lett, szőke hajú, kék szemű, ahogy szerettük volna, úgyhogy biztosan így volt megírva. Egyikünk sem nagycsaládban nőtt fel, nem tudjuk, miért volt bennünk ez a vágy. Én mindig óvónő szerettem volna lenni, de apukám rábeszélt, hogy jobban fizető pályát válasszak, lehet, hogy így valósítottam meg az álmomat.

– A nehézségek nem riasztottak?

– A legnehezebb az első kettővel volt. Fiatal voltam, nehéz volt beleszokni, hogy anya vagyok, akinek családja van, akinek gyerekről kell gondoskodnia. Dávid és Patrik között mindössze húsz hónap a korkülönbség. Két kicsi gyerek gondozása egész napra adott elfoglaltságot, egyik sem tolerálta, hogy a másikkal is kell foglalkoznom. Az is nagyon nehéz volt, hogy a két gyerek között hogyan osszam meg a szeretetet. Szerintem ezért állnak meg két gyereknél azok is, akik eredetileg többet terveztek. Amikor ezen túljutottam, akkor már könnyebb volt. Az évek alatt lazább is lettem, ma már bárhol meg tudom szoptatni a gyereket, tudok úgy mosogatni, hogy közben a karomban van, nem aggódom annyi mindenért, sokat fejlődtem anyaként.

– A gyerekek hogyan fogadták a testvérek érkezését?

– Az elsőt megviselte a második, a másodikat is a harmadik. A rivalizálás mai napig megvan köztük. A negyedik és az ötödik testvér érkezését már jó viselték, a kicsik pedig már eleve abba illeszkedtek be, hogy többen vannak, bennük nincs féltékenység. Azért figyelünk arra, hogy mindenkire jusson külön is idő. A különórák például arra is jók, hogy akkor van idő egy kicsit beszélgetni az autóban. Kell néha, hogy a kicsik ne legyenek ott, mert tőlük nem lehet szóhoz jutni. Hétvégén amikor délben lefektetjük a kicsiket, akkor a nagyokkal lehet társasjátékozni, vagy a férjem külön elmegy velük biciklizni, kirándulni.

Egyébként az óvodából és az iskolából kapott visszajelzésekből tudom, hogy mit jelent, ha egy gyerek nagyobb családban nő fel, mert a pedagógusok is mondják, hogy a gyerekeim toleránsabbak társaikkal, szociálisan érzékenyebbek és jobban kommunikálnak, mint a társaik.

– A leggyakoribb érv, amiért sokan nem vállalnak nagy családot az, hogy anyagilag nagyon megterhelő. Ti hogyan boldogultok?

– A férjem nagyon sokat dolgozik ezért, egy informatikai cégnél, ahol szoftverfejlesztéssel foglalkoznak. Nekem közgazda-idegenforgalmi diplomám van, a gyerekek születése előtt reklámügynökségnél és utazási irodában dolgoztam. Szerettem, de biztos, hogy nem oda fogok visszamenni. Talán a férjem cégénél vállalok majd feladatokat.

Nálunk nem a ruha vagy az élelmiszer a legnagyobb kiadás, hanem a gyerekek taníttatása. Sokan kérdezik, hogyan fogunk majd öt gyereknek lakást, autót vásárolni. Mi nem feltétlen ilyenekkel szeretnénk őket segíteni majd, hanem azzal, hogy megadjuk a lehetőséget ahhoz, hogy a saját lábukon is meg tudjanak majd állni. Fontosnak tartjuk, hogy tanuljanak például idegen nyelvet. Dávid kedvet kapott a kínai nyelv tanuláshoz, és úgy láttuk, hogy annak később is hasznát látja majd, ezért a Magyar-Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános iskolába írattuk be. Patriknak és Ramónának is megtetszett a kínai nyelv, így mindhárman oda járnak. Kínaiul és angolul tanulnak párhuzamosan, azt gondolom, hogy így jó alapot kapnak. Idegen nyelvet azonban nem lehet úgy tanulni, hogy csak az iskolára támaszkodunk, ezért kínai és angol különórákra is járnak mindhárman. Ezen kívül vannak úszás- balett-, klarinét-, szolfézs- és dob órák, természetesen mindenért külön fizetni kell. Azt hiszem, az lesz kicsit nehéz, amikor a három nagyobb egyszerre jár majd egyetemre, de megoldjuk majd valahogy.

– Milyen nálatok egy szokásos nap?

– Segítség nélkül nem menne. Mivel a nagyszülők vidéken élnek, évek óta majdnem minden nap velünk van egy bébiszitter, aki olyan, mintha a gyerekek nagymamája lenne. Pest mellett Csömörön lakunk, a három nagyobb gyerek a városba jár iskolába és Dominik is az óvodába. Az út tömegközlekedéssel másfél óra, autóval körülbelül tizenöt perc.

Reggel hat órakor kelünk, egyik gyerek sem öltözik önállóan, folyamatosan figyelni kell rájuk. Így aztán másfél óra, amíg elkészülnek. Ha szerencsém van, akkor ezt az időt Elmira végigalussza, ha nem, akkor mindent fél kézzel csinálok, mert őt ringatni kell. Reggel az a könnyebbségem, hogy a férjem elviszi a gyerekeket, nekem nem kell útra kelni a kicsivel. Kivétel, ha valaki itthon felejti a holmiját, akkor azt fuvarozom utánuk. Napközben takarítok, általában három adag ruhát mosok. Majdnem egy óra az, hogy szétválogatom a gyerekek tiszta ruháit és bepakolom a szekrényeikbe.

A délután mindig az enyém, akkor különórák vannak, azokra is különböző kerületekbe kell szállítani mindenkit. Ahhoz, hogy ne kelljen a két kicsit is vinnem magammal, bébiszitter segít. Délután ketten indulunk kétfelé, és szedjük össze a gyerekeket. Így is hat óra körül érünk haza, amikor szülői értekezletek, ünnepségek vannak, akkor még zűrösebbek a délutánok.

A nagyobbaknak este itthon is tanulniuk kell, körülbelül akkorra végeznek, amikor a férjem fél nyolc körül hazaér. Négy gyerek még úgy alszik el, hogy mellettük vagyunk. A férjem a galérián Patriknak és Ramónának fogja a kezét, én lent Dominiket és Elmirát altatom. Tizenegy, fél tizenkettő, mire mi ketten is elalszunk.

– Hogyan tudtok nyaralni?

– Szintén segítséggel, általában eljön velünk valamelyik nagymama és nagypapa. Idén elmegyünk autóval Korfura, kétszer megállunk útközben, és hazafelé is. Egy ekkora család ritkán engedheti meg magának, hogy repülővel utazzon, az csillagászati összegbe kerülne. Tavaly autóval voltunk Ausztriában és Olaszországban, és nagyon jól sikerült, pedig a kicsi csak két hónapos volt.

Az az érdekes, hogy a gyerekekkel kis távolságon borzasztó autózni, amikor iskolába megyünk, már Csömör határában összevesznek, ordítanak, hogy az ember legszívesebben kitenné őket az út mellé, hogy gyalog menjenek tovább, de amikor felkészítjük őket, hogy most hosszú útra megyünk, akkor nagyon jól viselkednek. A férjem a három nagyobbat elviszi Soltvadkertre kempingezni, mert nekik is szükségük van olyan programra, ahol nem kell tekintettel lenniük a kisebbekre.

– A férjeddel mikor voltatok kettesben valahol?

– Nemrég voltunk színházban. A bébiszitter szokott elküldeni minket, hogy menjünk már el itthonról, hogy tudjunk végre beszélgetni egymással. Mert hétköznap szinte csak telefonon tudunk beszélni, itthon nem tudunk szólni egymáshoz, mert valamelyik gyereknek mindig van valami fontos mondanivalója, mire elalszanak, addigra mi is olyan fáradtak vagyunk, hogy már nincs erőnk beszélni. A kommunikáció hiányát hamar megérezzük, ingerlékenyebbé válunk, de tudjuk, hogy ez most ilyen időszak, azt kell élveznünk, hogy kicsik, aranyosak a gyerekek és szükségük van ránk.

Amikor már nagyon hiányzik az, hogy kettesben legyünk, akkor elutazunk. Tavasszal voltunk néhány napig Párizsban, de vittük Elmirát, mert ő még kicsi ahhoz, hogy nélkülem maradjon akár egy napra is. Néha nyűgös volt, a repülőtéren és a Louvre-ban, addig sírt, amíg le nem tettem, hogy másszon a kövön, de egyébként segített is nekünk mert, például a repülőtéren, a múzeumokban soron kívül beengedtek bennünket. Ugyanis ott a kisgyerekeseket előnybe részesítik.

– Itthon nem ennyire előzékenyek?

– Sajnos nem. Nem is merek öt gyerekkel megjelenni, mert nagyon furcsán néznek ránk. Inkább külön-külön megyünk a férjemmel. Érdekesen reagálnak az emberek. Ha állok a boltban a sorban egy gyerekkel, előre engednek. Ha szóba kerül, hogy még van négy gyerekem, akkor azt mondják, milyen szép. De ha a valóságban látják az öt gyereket, el vannak képedve.

– Nincs olyan pillanat, amikor úgy érzed, sok ez így?

– Amikor eluralkodik a káosz, senki nem fogad szót, mindenki veri a másikat, nincsenek készen a házi feladatok, akkor néha elfogy a türelmem, de már eljutottam odáig, hogy olyankor egyszerűen kilépek a szituációból, oldják meg maguk. Őket öt perc múlva már nem érdekli az eredeti probléma, csak én idegesíteném fel magam rajta, úgyhogy már csak nevetek. Nagy káosz tud lenni öt gyerekkel. És hát hányós, hasmenéses betegség ne jöjjön, mert az nálunk másfél hónapig eltart. Az ünnepek, születésnapok viszont gyönyörűek, nagyon aranyosak amikor egymást köszöntik, ajándékozzák meg az általuk készített ajándékokkal.

Ha újra kezdhetném, akkor is vállalnám. Talán annyit változtatnék, hogy várnék három évet két gyerek között. Ma már tudom, húsz hónaposan milyen pici volt Dávid és Patrik, amikor én azt vártam volna tőlük, hogy viselkedjenek úgy, mint egy nagyobb testvér és sajnos bennem is összemosódnak az első négy év emlékei róluk. Az első pár év a legszebb időszak egy gyerek életében, és egy ilyen kicsi szemével látni a világot, csodálatos dolog. Minden nap történik valami fontos, emlékezetes, amire jó lesz visszagondolni, ha majd felnőnek.

– Barátokra jut időtök?

– A férjem baráti társaságában már nagyok gyerekek, őt hívnák programokra, de mivel a munka miatt egyébként is keveset van itthon, már nem is mondja. Pedig biztosan szívesen kimozdulna… ha mondja, biztosan elengedem majd…

Az én régi barátnőim szintén a gyerekükkel vannak elfoglalva, nem nagyon találkozunk. Most inkább a gyerekeim barátainak, iskolás és óvodás társainak szüleivel tartom a kapcsolatot. A tévé nálunk sosincs bekapcsolva, úgysem hallanánk, könyvet akkor olvastam utoljára, amikor terhes voltam Dáviddal.

Háromhavonta elmegyek fodrászhoz, annyi, amit magamra szánok. Már az is nagyon jó, amikor az autóban egyedül ülök. Amíg elmegyek valamelyik gyerekért, az az öt vagy tíz perc, az is kikapcsolódás. Amikor két gyerekkel voltam otthon, akkor úgy éreztem, megbolondulok felnőtt társaság nélkül, de most már az óvodában, iskolában szót váltok szülőkkel, és már a gyerekekkel is jót lehet beszélgetni. Ha mondjuk ketten éppen a nagyszülőknél vannak, már olyan üresnek érzem a házat, nagy a csend. Amikor a férjemmel elmegyünk valahová, nagyon jó hazajönni. Jól érzem magam a házunkban, a gyerekekkel, a kutyákkal, a macskákkal. Van egy kis kertünk, ott együtt dolgozunk, hogy lássák, mi hogyan terem. Jó így.

Bródi Emília, fotók: Jámbor Orsolya

A cikk megjelenését a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet Családbarát közgondolkodás népszerűsítésének támogatására kiírt pályázata tette lehetővé.