Indult már el otthonról felemás cipőben? Kerülte el a figyelmét a ruháján éktelenkedő folt? Mennyi árnyalatát tudja megkülönböztetni a lilának? Klasszikus vagy romantikus? Összeállításunkból kiderül, hogyan viszonyulnak a divathoz és külsejükhöz a látássérült emberek.
Képzeljünk el egy srácot szakadt farmerben, a sok mosástól kifakult, jobb napokat látott Nirvana-s pólóban, kopott bőrdzsekiben, hosszú zsíros hajjal. Most képzeljük el, ahogy széthajtja a fehérbotját. A fogyatékosságnak a megjelenés szempontjából nagyon erős címkéző ereje van, így hajlamosak lehetünk arra, hogy az öltözködési stílust az illető látássérülésének számlájára írjuk.
Mit szeretnél, milyennek lássalak?
Interjúalanyaink többségét érdekli a divat. Nem úgy Benke Boglárka kezdő színházkritikust, az ELTE kommunikáció mesterszakos hallgatóját. Bevallása szerint nem ért hozzá, és nem is nagyon szokta követni. Bogi egyébként aliglátó, közelről az írott szöveget is el tudja olvasni. Beszélgetésünkre nőies-fiatalos szettben érkezik: farmer miniszoknya, magassarkú csizma és szolid felső. „Ha nem hatna rám, hogy az emberek mit gondolnak, még mindig fehérszőke lennék, és hosszú bőrkabátban járnék. Nem mintha nagy rocker lettem volna, de nekem az tetszett. Ha az ember kap negatív megjegyzéseket, egy idő után félreteszi a szándékot, hogy kifejezze önmagát. Már nem az öltözködéssel próbálok üzenni magamról.”
A szintén kommunikáció szakos Tóth Evelin viszont, „mint minden nő, ruhamániás”: néha visszafogott, néha feltűnő, most éppen a pasztellszínre és hozzáillő nyakláncokra esküszik. Inkább foltokban, a bal szemével lát, néhány év alatt lett aliglátó. „Érdekel a divat, mindig megnézem az újdonságokat. Nagyon sok bizsum van, minden ruhához legalább egy.” Evelin már tapintással el tudja dönteni, jól fog-e állni neki az adott ruhadarab, és jó-e a mérete. „Imádom a csajos shoppingtúrákat a szobatársaimmal, teázással, kávézással összekötve. De egyedül is tudok vásárolni, mindig van nálam egy kézi nagyító a címkékhez.”
Az idén érettségiző Lengyel Zsófi is követi a trendeket. „Most például csőnaci, tornacipő, miniszoknya. Fontosak a kiegészítők, mint ez a virágos hajpánt, ami teljesen feldobja az öltözékemet.” Zsófi két legnagyobb szerelme az éneklés és az atlétika: készül a londoni paralimpiára. „Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, hogy néznek az emberek. Meglepődnek, hogy egy alig látó lány így öltözködik, teljesen olyan, mintha ép lenne. A látássérült emberek többsége szolidabb, földszínű vagy sötét ruhákat visel, és sokak szerint ennek így is kell lennie.”
A tápiószentmártoni Bojtor Zoltán féléves kora óta majdnem teljesen vak. „Nem ismerem a divatot, de tudom, hogy a 70-es évek stílusában ma már megmosolyognának. A farmerben még nem csalódtam, ráadásul vagány is.” Zoli rádiós műsorvezetést oktat látássérült embereknek. „Nem tudom, mit jelent az, hogy szín. Azt mondják, több annál, mint hogy valami sötét vagy világos, de én nem tudom elképzelni. Ha látó lennék, biztos ez is másképp lenne, ahogy az egész életvitelem. Látó suliban tanultam volna, divatos cuccaim lennének, többet járnék el.”
„Azt szokták mondani, a nő legyen feltűnő, és én habitusomban sem vagyok az a birkatípus” – mondja a többdiplomás Pál Szilvi, aki legutóbb egy esélyegyenlőségi és kisebbségvédelmi szakirányú továbbképzést végzett el. Rendszeresen nézi a divatműsorokat és az internetes portálokat, a hírleveleket pedig felolvasó szoftverrel hallgatja meg. Húszévesen vesztette el a látását: most „sűrű ködként” írja le, amit érzékel. Stílusa klasszikus, extravagáns beütéssel. Az interjún sötét nadrágot, türkiz pulóvert és vagány tollas fülbevalót visel modern bordó frizurájához.
„Nem mondom, hogy nem próbáltam ki az elit üzletasszonyos összeállítást, de vicces rajtam, mert másmilyen vagyok” – mondja Kroll Zsuzsa, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) érdekvédelmi vezetője. Zsuzsának is van némi látásmaradványa, amelynek maximális kihasználása nagyon fontos számára. Gyöngyékszereket készít, és a terítők, pulcsik után most a fejében lévő, de hiába keresett ruhákat szeretné megvarrni. „Az öltözködés az önkifejezés eszköze, tükrözi az ember hangulatát.” Csizmát, fekete harisnyát és fodrokkal, gyöngyökkel díszített kötött lila ruhát visel. „Most mit szeretnél, milyennek lássalak?” – teszem fel a kérdést. „Vidámnak. Most fiatalabbnak érzem magam a koromnál, és ez szerintem lejön.”
Németh Orsolya, a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületének (VGYKE) alelnöke és szakmai vezetője leginkább akadálymentesítéssel és társadalmi szemléletváltással foglalkozik. Saját szakmai blogja már három éves. „A divat nekem nem öncél: fontos, hogy ésszerű legyen. Nagy dolgokat és színeket látok, ami ilyen pici látásteljesítménynél szokatlan, de nekem ez jelenti a biztos tájékozódási pontot. Imádom a színeket, úgy a lakberendezésben, mint az öltözködésben. Most a narancssárga a kedvencem: mint ez a pulcsi.”
„Nem látom a színeket, de némi lexikális tudásom van róluk. Szeretem, ha egy színhez tesznek valamilyen jelzőt: kivizöld, fűzöld, püspöklila, orgonalila. Beszédessé teszik a színeket” – mondja Zsuzsa. „A lilát például nem szeretem, erre a ruhára is úgy kellett rábeszélniük. Felfuvalkodottság, büszkeség, titokzatosság kapcsolódik hozzá.” Zsófi szerelmes a rózsaszínbe. „Mindenem rózsaszín: a szobám, a telefonom, az ágytakaróm, az mp3 lejátszóm. Van még egy mániám: minden ami csillog, flitteres és fényes anyagú.”
„Térkép az agyam”
Interjúalanyaink – kivéve Bogi és Zsófi, akik inkább a látásukra támaszkodnak – tapintás alapján különböztetik meg a ruhadarabokat, színüket pedig még vásárlásnál memorizálják. Evelinnek „térkép az agya” – érintésre tudja, melyiket fogja éppen. „Látássérült fiatalok körében sajátosan nyilvánul meg a divatkövetés – mondja Orsi. – Olyan dolgokban, amelyek látás nélkül is érzékelhetőek: nagy, gyöngyből készült ékszerek, medálok, masnik, minták. Gyerekkoromban szerettem a jó tapintású és tapizható ruhákat: volt Snoopy-s, szívecskés és masnis is. Most egy nagy, virágos táska a kedvencem.”
Ha ruhákról beszélünk, a strapabírás sem utolsó szempont: látássérült embereknél pedig nagyobb az esélye annak, hogy beakadnak valahova, vagy nekimennek valaminek és foltosak lesznek. „Cipők terén korlátozva vagyunk, mert a bénázás elég rossz benyomást kelt. A magassarok nekem nem okoz problémát, de a hegyes orr igen: gyakran lerúgom, de akkor is ez tetszik. Ráadásul praktikus, mivel sokat járok színházba” – mondja Bogi.
„Volt egy sportcipőm pici színes pöttyökkel, és egy fehér. Bementem a gimibe, és valaki megszólított: „Úristen, Zsófi, mit vettél fel?!” Lenéztem, és láttam, hogy egyik lábamon a színes pöttyös, másikon a sima fehér cipő van. Két lehetőségem volt: vagy lapítok, vagy előadom, hogy mi történt. Végül az utóbbit választottam: majd megszakadtak a röhögéstől, mikor kérdeztem: miért, te nem így szoktad felvenni?”
De vajon, hogyan szerez tudomást egy látássérült ember az olyan bakikról, mint a fogkrémes arc vagy egy folt a ruhán? Az utca embere ritkán figyelmeztet. „Ez csak akkor fordul elő, ha valami egyértelmű helyzet van: mondjuk ott állok a járdán sárral telibe fröcskölve – mondja Zsuzsa. – Az emberek ritkán mernek szólni: udvariatlanságnak tartják, pedig nem az. Persze köztünk is van, aki megsértődik: a vakok ebben is ugyanúgy különböznek egymástól, mint a látók.”
„Ha egy nő megy az utcán, a fiúk utána fordulnak, rákacsintanak vagy elkezdenek vele szemezni. Ez nálunk teljesen kimarad, nem kétoldalú a dolog. Nagyon sok lánynak önbizalomhiánya van emiatt – mondja Zsófi. – Mi anyukámmal kitaláltunk egy módszert: amikor megyünk, és valaki rám mosolyog, megszorítja a kezemet: „balra, balra, balra!”
Czervan Andrea, Közelkép Hírügynökség
