Társas kapcsolataink nagy részében nincs szükség mély érzelmi diskurzusra. De pont a családnak kellene lennie annak a bensőséges közegnek, ahol meghallgatják és megértik, mi van a szívünkben. Az a kérdés tehát, hogyan tudunk úgy figyelni egymásra, hogy a köztünk levő kapcsolat mélyüljön, és felszínes társalgás helyett valóban beszélgessünk?
Két ember között az üzenetek több szinten „közlekednek”. A legegyszerűbbnek tűnő mondat is összetett információkat hordoz.
- Először is, van egy tárgyi-tartalmi szintje, vagyis egy tény, amit érzelmektől és törekvésektől mentesen közlünk a másikkal. Ezen a szinten ha van is véleménykülönbség, az nem okoz ellenségességet.
- Ugyanakkor magunkról is küldünk üzenetet, ami összefügg önismeretünkkel, önmagunk elfogadásával, és azzal, hogy mit akarunk magunkról megmutatni. Ez az kommunikáció önkifejezési szintje.
- Kapcsolati szinten azt fejezzük ki, hogyan értékeljük a másikat (barátságosan, tisztelettel vagy éppen elutasítóan, lekezelően kommunikálunk), valamint hogy mit gondolunk a köztünk lévő kapcsolatról (pl. alá- vagy fölérendeltség).
- Végülis minden kommunikáció célja valamennyire az, hogy a másik felet befolyásoljuk, valamit elérjünk nála (ha mást nem, azt, hogy figyeljen ránk). Ez a szándék a felszólító szinten jelenik meg: a másik fél szándékainak, attitűdjének, viselkedésének megváltoztatásra irányul.
A befogadó – a másikat meghallgató fél – tehát akkor figyel jól, ha „négy fület növeszt”, és megpróbálja az üzenet minden szintjét érzékelni, tudatosítani. Tárgyi szinten a megértésre törekszik, önkifejezés szempontjából pedig megpróbálja dekódolni, mi zajlik a másikban, milyen érzései vannak, mit akar magáról közölni. Kapcsolati szinten azt kell felmérni, hogyan viszonyul hozzá a másik, milyennek tartja a kapcsolatukat. Végül a felszólító üzenetet meghallva, azt kell mérlegelnie, mit szeretne a másik tőle, és mit érez ezzel kapcsolatban.
A hibát általában azzal követjük el, hogy az egyik szintet kiemeljük, és csak ezt „fogadjuk be” – és persze, ennek megfelelően reagálunk.
- Racionális, intellektuális beállítódású lényeknek gondolva magunkat, hajlamosak vagyunk a tárgyi közlést egyoldalúan favorizálni. Önkéntelenül – de az igazat megvallva, néha tudatosan – nem veszünk tudomást, hogy társunk kapcsolati szinten várna figyelmet, választ. Ez általában a férfiakkal szokott előfordulni: feleségük, partnernőjük „csacsogását” nem értik, zavarja őket, hiszen látszólag említésre sem méltó dolgokról beszélnek. Valóban, itt nem a tények közlése a fontos: a másik három fül kinyitására lenne szükség!
- A másik véglet: olyan kapcsolatban, ahol hiányzik a bensőségesség, látszólag tárgyi szinten kommunikálunk, de tulajdonképpen kapcsolati problémáról, ellentétről beszélgetünk. Úgy teszünk, mintha racionális, tényszerű dolgokon vitatkoznánk, de mögötte ádáz harc folyik. Miért vegyen fel kabátot kamasz gyerekünk? Mi a hidegre hivatkozunk, ő azt hallja ki, hogy még ezt is mi akarjuk megszabni, de szóban csak a hőmérséklet hangzik el, mint érv.
- Bizonyos élethelyzetekben éppen ellenkezőleg: kapcsolati fülünk lehet túl érzékeny, és még a semleges üzeneteket is képesek vagyunk saját személyünkre vonatkoztatni. Ez a befogadó állapotának következménye is lehet: fáradt, szorongó, stresszes állapotban szinte mindenkinél előfordul. Ilyenkor csattan fel a család egyik tagja: „na, nehogy már azt is te mondd meg, hogy… !”. Pedig csak egy ártatlan tényközlés előzte meg.
- Az önkifejezési fül használata talán a legnehezebb: empátiát, igazi odafigyelést igényel, hogy az üzenetben meghalljuk azt, amit a másik magáról akar közölni. Főleg negatív érzések kifejezésénél van jelentősége annak, hogy a befogadó érzékeny legyen erre. A bensőséges beszélgetés, kapcsolat itt indul: meghallom, meghallgatom, és elfogadom, amit magadról, az érzéseidről akarsz mondani. Sőt… hálás vagyok érte, hogy megtisztelsz a bizalmaddal. Ez egy érzékeny „fül” – ha nem használjuk jól, a bizalom, az őszinteség látja kárát.
- Vannak, akiknek „felszólító fülük” igen fejlett: szeretnének másoknak megfelelni, ezért minden üzenetből magukra vonatkozó elvárást hallanak ki. Ez szinte automatikusan is tud működni – ezért fontos tudatosan figyelni: ha felismerjük a másik szándékait, céljait, el tudjuk kerülni, hogy manipuláljanak minket. Van, aki nagyon érzékeny a manipulálásra, ők viszont olyankor is szándékot hallhatnak, amikor nincsen….
Azt, hogy mi magunk hogyan működtetjük a füleinket, ellenőrizhetjük: néhányszor próbáljunk meg a családban elhangzott mondatokat elemezni, az üzenetet szétbontani. Nem is olyan egyszerű!
Vegyük ezt az egyszerű mondatot, ami egy kocsiban hangzik el, ahol a feleség vezet, a férj mellette ül, és így szól: „Piros a lámpa!”. Tárgyi szinten csak annyi az üzenet, hogy a férj észrevette, hogy a lámpa pirosat mutat. Ennyi. Vigyázat! A többi szinten már többféle értelmezés lehetséges – ez már függ a feleség füleinek érzékenységétől, eddigi tapasztalataitól is. Kapcsolati szinten a közlés lehet: „én gondoskodom rólad”, de az is, hogy „nekem kell figyelmeztetnem téged”. A férj magáról lehet, hogy csak ennyit akart közölni: „látod, milyen figyelmes vagyok”, de lehet, hogy azt is, hogy „aggódom, remélem, észrevetted, és megállsz”. Lehet, hogy felszólítást is tartalmazott az üzenet: „állj meg!”, de lehet, hogy csak annyit: „vedd észre, hogy figyelek (aggódom, stb.)!”. És ez a kritikus pont. Mit hall ki a feleség a mondatból, és hogyan reagál? Felcsattan („én is látom, ne utasítgass!”), vagy egyszerűen ennyit mond: „köszönöm, hogy észrevetted és szóltál”? Vajon melyik válasz eredményez békés további utazást?
Nem csak az érzékeny, négy füllel történő meghallgatás fontos, de az is, hogyan adjuk tudtára a másiknak, hogy figyelünk, érdeklődve várjuk, és értjük, mit akar mondani. Erről, az aktív – vagy értő – figyelem technikáiról legközelebb írok.
Dr. Bozsár Gabriella kommunikáció, konfliktuskezelés | Kérdezz-felelek>>
