Kik és miért döntenek úgy, hogy nem kórházi körülmények között, hanem otthon hozzák világra gyermeküket? Erre a kérdésre kereste a választ az a kutatás, amelyet a Születésház Egyesület felkérésére, az Open Society Institut támogatásával készített az otthonszülés magyarországi helyzetéről Varró Gabriella szociológus 2010 októberében.
A kutatási mintában szereplő, a hazai otthonszülések nagy részét lefedő 1095 otthonszülés vizsgálatakor arra voltak kíváncsiak: kik, és miért választják a szülésnek ezt a módját. Milyen tapasztalataik vannak az egészségügyi intézményrendszerrel és a különböző hatóságokkal. Az adatfelvétel 2010 októberében, az otthonszülést szabályozó törvény megalkotása előtt, történt.
Az otthonszülést választó családok társadalmi összetételét vizsgálva azt tapasztalták, hogy jellemzően mindkét szülő főiskolát, vagy egyetemet végzett, de legalább érettségizett. Többségük Budapesten vagy nagyobb városban él. Miközben Magyarországon a születések száma folyamatosan csökken, ezek a családok a magyar átlagnál lényegesen több gyereket vállalnak: minden harmadik családban három- vagy annál több gyerek van.
Az egészségügyi rendszerrel kapcsolatos tapasztalatokkal kapcsolatban az derült ki, hogy ezek a szülő nők úgy érezték, a kórházak nem tudják biztosítani számukra a nyugodt, háborítatlan szülést. A magyar egészségügyi intézményrendszerről is sokat mond, hogy minden második nőnek volt már negatív kórházi tapasztalata, ami erősen befolyásolta döntésüket, illetve a szülés levezetésének kórházi gyakorlatával kapcsolatban is ellenérzéseik vannak. A nők 90 százaléka például a szükségtelen orvosi beavatkozásokat, a gátmetszést, a császármetszést, az oxitocin alkalmazását akarta elkerülni, amikor az otthonszülést választotta, vagy korábbi szülésekor császármetszést végeztek rajta, és a következő gyermekét hüvelyi úton szerette volna világra hozni. A nők kiszolgáltatottságát a kórházi szüléseknél jól mutatja, hogy a vajúdás során kórházba kerülő nők 60 százaléka nem tudta, mi fog vele történni, mert nem kapott semmilyen felvilágosítást arról, hogy az orvos éppen milyen beavatkozásokat végez rajta.
A nőkben igen nagyfokú a bizalmatlanság az egészségügyi rendszerrel és szereplőivel, így például a terhesgondozást végző szülész-nőgyógyásszal és a védőnővel szemben is, és ők is elutasítást tapasztaltak az egészsgügyi dolgozók részéről. Ez megnyilvánul például abban, hogy minden huszadik várandós nem járt hivatalosan terhesgondozásra, illetve ha járt is rendszeresen, a nők fele nem árulta el, hogy otthon kíván szülni. Az otthonszülést felvállalókkal az egészségügyi dolgozók nagy arányban ellenségesen viselkedtek, ami esetenként odáig fajult, hogy az orvosok elutasították a terhesgondozást (minden nyolcadik várandós esetében), és minden hatodik gyermekorvos megtagadta az otthon született újszülött vizsgálatát.
Az otthonszülés körüli titkolózás nemcsak a terhesgondozáskor volt jellemző, hanem akkor is, ha a szülés kapcsán vagy azt követően valamilyen okból mégis kórházba kellett mennie az anyának. Az egészségüggyel kapcsolatos negatív tapasztalatok és a rendezetlen jogi helyzet miatt valószínűleg nem véletlen, hogy a nők harmada igyekezett eltitkolni a kórházi személyzet elől, hogy tervezett otthonszülés történt. A szüléskísérők és a kórházi szakszemélyzet közötti együttműködésről sokat mond, hogy az esetek negyedében nem engedték be őket a vajúdóhoz. Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy az együttműködés hiánya – a vajúdás menetével kapcsolatos információk átadása – mennyiben késleltette a vajúdó nő ellátását.
Fontos eredménye volt a kutatásnak, hogy semmivel sem magasabb az otthonszülés során a komplikáció kockázata Magyarországon, mint más európai országban. Az otthonszülések 13-14%-a általában kórházban fejeződik be, ez megegyezik a nemzetközi adatokkal.
A kutatásból az látható, hogy Magyarországon az otthonszülés erősen kriminalizálódott. Az otthonszülés háborítatlanságát nagyban veszélyezteti a nőket emiatt ért számtalan elutasítás és zaklatás. Az egészségügyi intézményrendszer szereplői és a hatóságok is több esetben úgy viszonyultak az otthonszüléshez, mintha bűncselekmény lenne.
Ezt egyértelműen mutatja, hogy a szüléshez kihívott mentő nyolc esetben azonnal értesítette a rendőrséget is, két esetben pedig a kórház tett feljelentést, amiért az anya az újszülöttel saját felelősségre elhagyta a kórházat a szülést követően. Utóbbi azt is jelezheti, hogy az ambuláns szülésnek – más nyugat-európai országokkal szemben – nincs elfogadott gyakorlata Magyarországon, még ha a vonatkozó jogszabályok nem is tiltják.
A szülők egy részével szemben kiskorú veszélyeztetése miatt indult vizsgálat, és az ÁNTSZ is több esetben faggatta őket az otthonszülés körülményeiről. Ha pedig a szülés alatti és szülés körüli bonyodalmakat sikerült is elkerülniük, a szülést követően a gyermek anyakönyvezésénél ütközött nehézségekbe a szülők több mint negyede. Előfordult, hogy öt hónapig tartott az anyakönyvezés annak ellenére, hogy a jogszabályok pontosan meghatározzák az eljárás menetét abban az esetben, ha a gyermek nem kórházban születik.
Bródi Emília
