2013 óta terhes vagyok, vagyis majdnem… Abban az évben kezdődött minden, 15 kiló fogyás, szépség, boldogság, és egy halvány pozitív teszt. Leírhatatlanul boldog voltam, pont időpontom is volt egy meddőségi klinikára, ahol megerősítettek, ott van a petezsák, gratuláció boldogság…
Aztán két hét múlva nem láttak semmit a zsákban ami nőtt, furcsa megérzés, de reményekkel teli napok jöttek. Újabb vizsgálat, a zsák növekszik, baba nincs, vérvétel, ami magas hcg-t mutatott, ami rosszra utalt, behívott az orvos még egy orvost, az ultrahangon semmit nem láttak.
Diagnózis: feltételezett missed AB.
De nem hittem az orvosoknak, elmentem egy mezei orvoshoz, aki azt mondta, ott a baba, ami újabb reményekkel töltötte meg a lelkem. Ami nem tartott sokáig, mert egy nap elkezdett iszonyúan görcsölni a hasam, sejtettem, hogy baj van, aztán egy hatalmas fájdalommal kísérve távozott valami…
De nem akartam tudomásul venni, úgyhogy elmentem az esküvőre amire hivatalos voltam a családommal. Fájdalmak között, de részt vettem a lakodalomban… De enyhült a vérzés.
Sajnos csak két nap múlva tudott fogadni az orvos, aki azt mondta ott van még a baba, de a biztonság kedvéért nézessem meg egy modernebb ultrahangkészülékkel, ahol kaptam a lesújtó és megalázó hangnemű diagnózist…
Nincs ott már semmi, tisztítás szükséges. A mai napig tisztán emlékszem, mikor úgy mondta az arcomba nézve, mint egy szellemi sérültnek. „Holnap reggel 8-ra jöjjön be műtétre.”
Nagyon szomorú voltam. Másnap anyukám elkísért a műtétre, ahol rájöttem, az altató furcsán hat rám. 🙂 Velem együtt volt még egy roma asszony, aki a 9. gyerekét vetette el, de nem először, már ismerték…
Emlékszem, sírtam és mondtam neki, milyen igazságtalan az élet…
A műtét rendben zajlott, csak az altatóra furcsán reagáltam. 🙂 Mindenkinek megköszöntem, hogy élek, nevettem. Szegény anyukám aggódott, hogy kész, elment az eszem. De szerencsére nem.
A felépülés mind testileg mind lelkileg nehezen ment. De volt pár jó barát, plusz a férjem és a családom, akik támogattak lelkileg.
A lelki dolog nehéz. Meg kell gyászolni a kis lelket, el kell nevezni és el kell engedni. Ha ez sikerül, akkor jön az új lélek, ha felkészültünk rá. És jött is az én csodagyermekem 1 és negyedév múlva. Bár aggódtam, de nagyon csodálatos terhesség volt, imádtam minden percét, a hányást, mindent, mert tudtam, ott van az én boldogságom. 🙂
Szóval 2014-ben is terhes voltam, 2015-ben született a kisfiam. 2016-ban az első szülinapja után ismét várandós lettem. De valahogy nem vettem tudomást róla, egészen más érzés volt, nem aggódtam annyira, nem beszéltem hozzá minden nap, mint a kisfiamhoz. Egészen más volt a hozzáállásom.
Valószínű éreztem tudat alatt, hogy ez sem sikerül majd, és mikor megtudtam, nem fejlődött semmit a picike, megint mennem kellett műtétre. Persze akartam ezt a babát, semmit sem jobban, de valahogy tudtam, hogy nem sikerül. Nehéz volt itthagyni a kisfiam egy éjszakára…
Persze jó kezekben volt, mint mindig. Ez a műtét sokkal simábban ment, mint az előző. Mivel a testem nem akarta elengedni a terhességet, nem voltam nyitva semennyire, ezért előző este be kellett feküdnöm tágításra. Nagyon féltem, mert sok rosszat olvastam, milyen iszonyúan fáj stb…
De olyan szuper orvost kaptam ki az ügyeletben, hogy semmit nem éreztem, a félelmem annál nagyobb volt. Másnap reggel megműtöttek és nem volt mellékhatás, ez az altatás szuper volt, ha lehet annak mondani. A vérzés elmúlt pár perc alatt. Persze Isten küld jeleket is, hogy nincsen akkora baj, mert időközben bekerült egy nő is, aki megint elvetélt, 6 hetesen, előtte meg elment a baba 36 hetesen…
Ismétlődő vetélések – miért fontos az immunológiai kivizsgálás?
Én ekkor magamban azt mondtam, inkább így, mint úgy. Persze erre sokan ugranak, de ha megtörténik, akkor inkább ez legyen. De ne történjen meg inkább. Azóta sajnos nem sikerült, pedig próbálkozunk, de sajnos nem akar hozzánk lejönni a kicsi testvér lelkecske. Pedig már felkészültem, azt hiszem.
