Túlélni a XXI. századot

75061lcpasvtho1-300x199.jpg

„Akik 1990 előtt születtek, valódi hősök, igazi hollywoodi, mindent túlélő fenegyerekek. Gondolj csak bele, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk nem volt gyerekülésünk, könyökvédőnk és sisakunk, de még rendes biciklink sem. Csapból ittuk a vizet, mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt és nem tudtuk, hogy mi az a pollen. Mégis itt vagyunk.”

Kiragadott részletek ezek a múlt század szülötteinek „szuperhős-kiáltványából”, melyet mostanáig kis híján 23 ezer modernkori „Facebook-lakó” olvasott. A „kiáltvány” hosszasan, túlfűtött érzelmességgel és rejtett iróniával sorolja mindazokat a tárgyakat, eszközöket és védőberendezéseket, amelyeket nélkülözve értékekben és élményekben gazdagabb gyermekkort élhettünk meg, mint a mai fiatalok.

Elgondolkodtam. Valóban hősök vagyunk? Rettenthetetlen túlélői saját korunknak, kockázatkeresők, betegségekkel és balesetekkel dacolók? Tényleg több veszély leselkedett ránk, mint a modern kor csemetéire, vagy csak a módszer és az eszköz volt kevesebb, mellyel védekezhettünk ellenük? Hihetjük, hogy a mi gyerekeink az anyaméhből rögtön egy másik burokba, egyfajta por-, ütés-, tűz- és vízálló, steril környezetbe kerülnek, ahol nem érheti őket semmilyen baj? Mikor elég és mikor túlzott a biztonságra törekvés, és az aggodalmaskodás amiatt, hogy utódaink túlélik-e a XXI. századot?

Tiltani vagy engedni, az itt a kérdés

A gyerekek – függetlenül attól, hogy milyen évet, évszázadot írunk – félelmek és gátlások nélkül, csillapíthatatlan kíváncsisággal, olthatatlan tudásszomjjal és felfedezésvággyal születnek. Birtokolni akarják a világot, anélkül, hogy ismernék a határait, vagy egyáltalán tudnának arról, hogy vannak határai. A jó és a rossz, a helyes és a helytelen, az egészséges és a káros, az ártalmatlan és a veszélyes közötti különbségek megmutatása, megtanítása az egyik legnehezebb és legtöbb felelősséggel terhelt szülői feladat.

Ha túl sokat engedünk, nem biztos, hogy kialakul bennük az az egészségesen optimális félelem- és veszélyérzet, mely, mint lelki kézifék, megakadályozza, hogy felelőtlen döntéseik miatt bajba kerüljenek, megsérüljenek. Nem szerencsésebb azonban a másik véglet  sem, ha a túlaggódás miatt tiltjuk, visszatartjuk, vagy korlátozzuk őket. Hiszen ha nem szereznek olyan – néha csodás, máskor kissé keserű – tapasztalatokat a világról, melyekből maguk is tanulhatnak, bizonytalanná és visszahúzódóvá válnak.

Hogyan (ne) befolyásoljuk a gyerekünket?

Eszter nyitott, barátságos, szókimondó kislány volt. Sokáig makacsul ragaszkodott az akaratához, a szülei azonban – mint a későn érkezett gyerekeket általában – jobban féltették a szemük világánál is. A folyamatos „nem szabad”, „nem lehet”, „nem kellene” hamar lemetszette a kislány bimbódzó önállóságát.

Eszter mindig izgatottan várta, hogy kiszabaduljon a fővárosi betondzsungelből és akárcsak óvoda-, majd iskolatársai, ő is szaladgáljon, labdázzon, fűben hemperegjen, lepkét kergessen.  A szülei érvek egész garmadáját sorakoztatták a kinti programok ellek: hideg/meleg van, fúj/nem fúj a szél, esik/nem esik az eső/hó, tavasszal kullancsot szed össze, nyáron napszúrást kap, ősszel megfázik, télen kitöri a bokáját a jégen. Eszter ma már 13 éves, elég nagy és okos ahhoz, hogy maga sorolja a sokszor hallott, jól megtanult „miért nem”-eket, ha hívom, hogy kint töltse el a szabadidejét. Nemrég egy laptopot is kapott, azóta a futkározás helyett szívesebben görnyed a monitor előtt.

Ha féltem, félni fog

Az állatokkal való találkozás és a minket körbevevő élő – és persze élettelen – világ megismerésének folyamatában, bármilyen erősek is a saját félelmeink, tudatosságra, következetességre és mértékletességre kell törekednünk. Csak így kerülhetjük el, hogy a gyermekeinkben is ösztönös, szinte élethosszig tartó, ám indokolatlan félelem ébredjen a legkisebb, legártatlanabb lénnyel szemben is.

Itt az ideje, hogy kimondjuk: a gyerekek nem félnek a pókoktól, legyektől, békáktól, kígyóktól, egerektől, vagy egyéb csúszómászóktól, rovaroktól, rágcsálóktól. Mi, felnőttek félünk tőlük, és ha elég hangosan jajveszékelünk, amikor e rettenetes fenevadak valamelyike megjelenik a gyerek körül – nyilván, hogy az életére törjön -, nem csak megijesztjük őket, de a félelmeinket is beléjük ültetjük.

Tiltsuk meg, hogy az oroszlánketrecbe dugja a kezét, de engedjük, hogy megsimogassa a lovat, vagy a macskát. Viszont azt is magyarázzuk el neki, hogy miért nem nyúlhat a kutyához, ha az éppen eszik. De ne rángassuk el sikítva a cserebogár, vagy a béka mellől, ha éppen azt figyeli, hogy hogyan mozognak, hogyan léteznek ezek az állatok. Inkább guggoljunk le hozzá és ismerkedjünk meg mi is (újra) a természet parányi, teljesen ártalmatlan lényeivel.

A biztonság veszélyei

Azon kívül, hogy nem úgy és nem olyannak ismeri meg a világot, ahogyan azt ő szeretné és amilyen az valójában, a túlzott biztonságra törekvésnek más káros hatásai is lehetnek. Balázs 10 éves, gyakran betegeskedő, gyenge immunrendszerű kisfiú. A szülei még ma sem értik, hogy miért fázik meg olyan hamar, amikor szinte a széltől is óvják. Meg sem gyógyul az egyik fertőzésből, már ott a másik, pedig nincs olyan tevékenység, ami előtt, után, vagy közben ne lenne kötelező a kézmosás. Az iskolain kívül más közösségbe nem jár, még a családtagjai után sem ihat a pohárból, a gyümölcsöket és a zöldségeket legalább kétszer mossák, de amit lehet, még a héjától is megtisztítanak. Nem tartózkodhat a konyhában, ha az édesanyja hagymát pucol, vagy olajban süti a húst, nehogy a szag, vagy a gőz irritálja a szemét, száját, orrát, nyálkahártyáját. A biztonságának és egészségének megőrzéséért tett igyekezet csak a szándékban nemes, egyébként többet árt, mint használ, hiszen a szervezete természetes védekezőképességét lehetetleníti el.

Mi, akik 1990 előtt születtünk, életben maradtunk annak ellenére is, hogy az autókban még nem volt gyerekülés, kötelező biztonsági öv, vagy légzsák. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy nincs is szükségünk ezekre a felszerelésekre, hiszen számtalan balesetben mentettek már életet. Talán szülőként is az autók biztonsági berendezéseihez hasonlóan kellene „működnünk”: gyengéden öleljük körül a gyermekeinket, de ne akadályozzuk őket a mozgásban. Hagyjuk, hogy kísérletezzenek, kipróbálják, hogy meddig mehetnek el, és gyengéden húzzuk vissza őket, ha túllépnék a határt.

Gáncsos Kármen

hirdetés