Sok a panasz mostanában a gyerekekre… úton-útfélen azt halljuk, hogy régen nem volt ennyi neveletlen gyermek… Vannak, akik valóban keresik a választ a kérdésre magukban, gyerekeikben és környezetükben, hogy segíthessenek, és vannak, akik felmentést, igazolást akarnak a „látványosnak érzett kudarcukra”.
Bizony, nem könnyű kideríteni az okokat… Vagy éppen nagyon is könnyű, csak egy kicsit magunkra is jobban kellene figyelnünk. A gyerekek gyakran csak tükröt tartanak nekünk, mi magunk is nyűgösek, zaklatottak, hiperaktívak, bizonytalanok vagyunk elég sűrűn a mindennapok során. És ha ezt beismerjük, és azt is tudatosítjuk magunkban, hogy gyerekeink legfőbb tanítómesterei mi magunk vagyunk a hétköznapokban való megnyilvánulásainkkal, akkor máris nem úgy nézünk rájuk, mint akik, nehezítik dolgainkat, hanem együttérzően és beindulnak bennünk a megoldás-keresési késztetéseink.
Emberileg, szakmailag hiszem, hogy az anatómiai akadályokon kívüli, magatartásbeli nehézségeket önkéntelenül, mi magunk okozzuk gyermekeinknek. Sűrű elfoglaltságaink, türelmetlenségünk, a média és környezetünk által alakított elvárás-rendszerünk, saját önbizalomhiányunk, egyre fokozódó bizonytalankodásaink, tehetetlenség érzetünk, megjátszott emberi szerepeink – mind okai lehetnek gyermekeink magatartásmódjának. Ezt a mintát mutatjuk akarva, akaratlanul.
Tény, hogy a felnőttség velejárója (kellene, hogy legyen) az érzelmi intelligencia fejlettsége is, ami az utóbbi évtizedekben leginkább a rengeteg szakirodalomból és médiából nyert információk alapján rakódott (rakódik) össze, és ezért annyira instabil, hogy nehéz biztos pontokat, határokat megfogalmazni, és azokat nem változtatni a legújabb divat irányzatok alapján. A legfőbb biztos pont mi magunk, a gyermekünk kellene, hogy legyen! Hála Istennek, gyakran láthatjuk gyermekeken, hogy az időnként fájdalmas idomítás, szeretet-játszmák ellenére is bohókás szavaikkal, kérdéseikkel, mosollyal, csillogó szemekkel, vidám, vagy éppen dacos produkciókkal igyekszenek felkelteni szülői ösztöneinket, érdeklődésünket, hogy észrevegyünk olyan értékeket is az életünkben, amikről az intenzív ingerhalmaz miatt alig veszünk tudomást.
Ha csak a felnőtt társadalomban zajló eseményeket nézzük, rögtön látni fogjuk, hogy a gyermeki társadalomban is megvannak a hasonló helyzetek, egyetlen alapvető különbség nevezhető nevén: a gyermekek nagyon könnyen megbocsájtanak maguknak és egymásnak egyaránt, és többnyire az együttműködésre törekszenek. ÉRZIK magukban a helyes viselkedést. Nem elismerésre vágynak (csak onnantól, amikor már ránevelték őket), hanem bíznak az ösztöneikben és abban a „tudásban”., hogy az élmények nem jók vagy rosszak, egyszerűen csak vannak. Az élethelyzetek nem problémák, egyszerűen csak így alakultak, és ami a legfontosabb: mindennek eljön a maga ideje! És tanulni a környezetet figyelve, élmények megélésével lehet a legjobban. A felnőtt társadalomban élők jobban vágynak a külső visszajelzésekre, és annak függvényében vállalják különböző mértékben önmagukat. Úgy GONDOLJÁK toleránsabbak, több tudással és több tapasztalattal jobban tudják életüket alakítani. Türelmetlenül figyelik a „jó” lehetőségeket, és a látszólagos együttműködés mellett, gyakran bezárkóznak érzelmileg. Hisznek az óvatos, elővigyázatos szemléletmódban, a „lassan menj, tovább érsz” eredményességében.
Érdekes, hogy ha rólunk van szó, értelmünkkel tudjuk, hogy a szabályok elsajátításához időre, útmutatásra, értelmezésre és türelemre van szükség a szeretet-élmények mellett. Mégis a felnőttek többsége a gyermekek fizikai növekedésével, önállósodásával nem arányosan várják el a felelősségvállalást… Mintha, a gyermekek viselkedése, magatartása, nem a gyermekekről szólna, hanem a felnőtti tudásról, a helyzethez való hozzáállásról. Ezért történhet meg az, hogy gyakran a tüneteket akarjuk felszámolni, és nem az azokat előidéző okokat megtalálni, megoldani. Gyors eredményeket akarunk magunktól is és másoktól is. Érdemes lenne időt szánni az érzéseink, élményeink megélésére, és ez változtatna szemléletmódunkon, értékrendünkön is. Tudom: a mindennapok taposó-kereke… Sajnos másként nem megy: valamit-valamiért. Nyilván dönthetünk úgy, hogy erre nincs idő. Akkor várhatóan ennek az az egyik következménye, hogy a gyermekünk magatartása, viselkedése ezt tükrözni fogja. És ha ezt elfogadjuk magunkban, máris más szemmel nézünk rá, és nem akarjuk a csendes bűntudatot tompítani a gyermekeknek vett játékokkal, szép ruhákkal…
Sajátos szemléletmódom szerint, a magatartás olyan tünet együttes, ami a hiányokra és az értékekre egyszerre mutat rá. Viselkedésünkkel pedig, a bennünk lévő érzelmi motivációt mutatjuk meg, vagy éppen próbáljuk elrejteni. Rajtunk múlik, hogy melyiket vesszük észre, és a pozitív megerősítésekkel nevelünk-e, vagy a rendre utasításokkal idomítunk.
Elméleti szinten, a személyiségnek társadalmi viszonyaiban való megnyilvánulását nevezik magatartásnak. Kifejeződik benne az egyénnek a különböző, szituációkhoz, feltételekhez, kisebb-nagyobb közösségekhez való alkalmazkodása, valamint külső hatásokra adott válasza, reagálása. A különböző magatartásformák jellemzik a személyiséget, s annak egyéb összetevőivel összefüggésben következtethetünk a személyiség belső folyamataira. Minél jobban bővül az embertevékenységi és kommunikációs szférája, annál több és gazdagabb magatartásformát sajátít el.
A viselkedés az ember látható és hosszabb ideig észlelhető megnyilvánulásainak jellemzése. A viselkedést meghatározza a környezet, a személy motivációi, attitűdjei, mentális és testi állapota. A személy tettei, verbális, nem-verbális kommunikációján keresztül észlelhetjük viselkedését. Egy személy, és szemlélői sokszor eltérő véleménnyel vannak egymás észlelt viselkedéséről, annak hatásairól, ez konfliktushoz vezethet, ami megfelelő kommunikációval elkerülhető.
Rösszer Julianna pszichopedagógus, gyógypedagógus | Kérdezz-felelek>>
