Farkasné Fülöp Hajnalka újságíró tavaly elnyerte „Az év informatikai újságírója 2007” díjat. A kitüntetettek minden évben olyan újságírók, szerkesztők, akik a legmagasabb szakmai színvonalon tesznek sokat az informatika népszerűsítéséért. Hajnalkát arról faggattam, hogy ezt a teljesítményt öt gyermekes édesanyaként hogyan tudta elérni.
– Úgy tudom, korábban ápolónőként dolgoztál a baleseti sebészeten. Hogyan lettél újságíró?
Mindig is szerettem írni: elsős koromban elhatároztam, hogy olvasás tanár leszek, annyira megszerettem a betűk világát. A segíteni vágyás, betegeskedő édesapám családi körben való közös ápolása vezetett az gyógyításhoz, mint hivatáshoz, és a harmadik gyerekem megszületésekor döntöttem el, hogy váltanom kell. Az 1998-ban fénykorát élt Computer Technika című, a Népszabadságban megjelenő színes magazin pályázatára küldtem be cikket, amivel külsős újságírói státuszt nyertem. A cikk a családunk „áramvonalassá” válásáról szólt, akkor még futurisztikusnak tűnt, hogy a Dunán kenuzva online beszélgessünk, képeket is küldözgetve németországi barátainkkal. Az inspirációt, a jövőbe mutató kütyüket a férjem álmodta meg, és ami megdöbbentőbb, meg is csinálta: pl. nekünk volt először internetünk a faluban, intelligens vezérlés a házban, világító-zenélő-hideg-meleg gombok (házilag) a vízcsapok helyett és a műanyag kismotoron.
– Miért pont a számítástechnikára és az internetre specializálódtál?
Mert arról lehet a legtöbb „új”-ságot megírni, hisz percenként frissül, érdekes, mindennapi életünkre hat, a lehető legnagyobb változásokat jelenti az igazán odafigyelő és nethasználó emberek- családok!!- számára. Az internettel tényleg „ott lehetünk mindenhol”. Kezdetben a férjem, ma a nagyobb gyerekeim is érdeklődő szakemberek ebben a témában, ez nálunk ott van a „levegőben”. De írok a lakóhelyemen megjelenő közéleti lapba és női-kismamás lapokba is, más témákról.
– Hogy telik egy napotok, mikor szoktál dolgozni? Van egy-egy meghatározott időszak, vagy ahogyan sikerül?
A reggeli órákat szeretem: mikor elmennek a nagyok az iskolába-dolgozóba, és a kicsi még alszik. Persze, sokszor kell ilyenkor havat lapátolni, pincében ügyködni (ezek az aktuális munkák az interjú készítésekor). Ezért „barátom” az éjszaka: este 21-22 órakor már mindenki alszik, én iszom egy friss kávét, és „megyek dolgozni”. Mindig van egy listám – mosogatás, gyerekjátszás közben gondolom-írom össze, hogy miket kell megírni, utánanézni, fordítani, kérdezni, stb. Egy-egy másnap leadandó anyaggal, ha kell, éjjel 2-ig is fennmaradok. Reggel aztán a férjem indítja a gyerekeket, nekem behozza a forró kávét, elolvassa, amit írtam, és tiszta fejjel segít visszatérni az új napba.
– Otthon van egy külön zugod, ahol dolgozol, ahol senki nem zavar, vagy ilyenkor sem vonulsz ki a családból?
Igen, van, de nem, nem vonulok ki a családból. Van egy titok-szobának nevezett dolgozószobám, férjemmel közösen, íróasztallal, polccal, számítógéppel, iratokkal, dossziékkal,…és gyereksarokkal: színes szőnyeg, játék-szekrény, színes kockák, kisautók. Mert persze a kicsi itt játszik, a nagyok sokszor ide kuporodnak le, amíg beszélgetünk, és a leghangulatosabb „apafotel” is itt van. Szóval, ha véletlenül napközben jut eszembe valami vagy valaki, és a gép elé kell ülnöm, jön az egész család. Körbeülik a gépet, és várják, hogy megnyomjam az „elküld” gombot… Persze sokszor hektikusabb a helyzet. Aki már látott másfél éves gyereket, az tudja, hogy egy 90 centis akarat-penge. Megfeszül, ha nem teljesül, amit akar, visít, vagy gőgicsél, beszélgetni tanul, egy csapással lerendezi az egeremet, egy másikkal a billentyűzetet, szájában a telefonom, a vonal végén a helyi rendőrkapitány ad interjút..