Amikor a harmadik gyerekem vártam, 35 éves voltam, tehát már erősen közelítettem a negyedik X-hez. Nagyon nem aggódtam, mert ugyan mi jöhet még két teljesen eltérő temperamentumú baba után? Szóval volt rutin, volt tapasztalat, semmi para. Lelkiekben még arra is fel voltam készülve, hogy a babó felborítja az addigi, megszokott kis életem, mert ez eddig is így volt, ha gyerekem született.
Egy valamire nem voltam csak felkészülve: hogy ez az átállás most kisebbfajta földrengés jelleget ölt!
A legkisebb gyermekem ugyanis nem egyszerűen felborította az életemet. Nem. Totál kibillentett az egyensúlyomból. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy miért.
Az első két gyermekem ugyanis huszonévesen szültem. A gyerekgondozás harmincöt évesen viszont sokszor nehezemre esett. Ehhez képest az előző kettő laza csuklógyakorlatnak tűnt. Pedig akkor voltam tapasztalatlanabb – minden téren. Most már tudtam, hogy mihez kezdjek egy babával, vártam is, tudatosabban készültem rá (volt rá kilenc évem). Tudtam, hogy át kell szabni az életem, hogy jönnek az álmatlan éjszakák. Tudatosan készültem rá, hogy elkerüljem a GYES-betegséget, és arra is, hogy vissza tudjak térni a munkába. Akkor még logisztikusként dolgoztam, szakmai honlapot indítottam, ahol tartottam a lépést a szakma fejlődésével, témavezetést csináltam szakdolgozatíróknak stb. Az időmet is sokkal jobban, hatékonyabban osztottam be, sokkal több mindennel tudtam foglalkozni. Anyagilag is felkészültebben ért minket a baba érkezése: mire ő megjött, és az én keresetem kiesett, megszabadultunk a hiteleinktől, férjem addig hajtott, amíg többé-kevésbé pótolni nem tudta egymaga is az én kieső bérem.
És mégis. Kész voltam. Kicsúszott a lábam alól a talaj.
Mi történt??? Megáll az ész, és helyben toporog…
Sok minden nem történt, csak annyi, hogy majdnem negyven lettem. Sok szokást és rutint vettem fel, és ezek szerint éltem jó kilenc évig. Az addig négytagú családunk is összeszokott, felvett egy bizonyos ritmust. Voltak jól begyakorolt és megszokott rituáléi az életünknek. A biztonságot adó mindennapi koreográfiánk szabott keretei között mozogtunk.
Rövidebben: kevésbé voltam rugalmas. A biztonságos rutinjaim merevebbé tették az életemet. Mit ne mondjak, rigolyáim lettek.
Julcsi viszont jött, és letarolt: eltűntek a megszokott, ujjgyakorlatszámba menő biztonsági kűrjeim. Kirántotta a lábam alól a szőnyeget. (Ez azért nem is rossz egy alig pár hetes babától, nem???)
Pedig én még készültem is. De mi van azokkal a nőkkel, akik az első babájukat várják, netán negyven körül? Akiknek csak most jött össze valamilyen oknál fogva, vagy eddig a karrierjük építgetése miatt nem fért bele az életükbe a gyerek, pedig már nagyon vágytak rá? Nekik mennyire földrengés-élmény a baba érkezése? De még ha fiatalon is jön össze a baba, akkor is, a mai feszített tempójú életvitel mellett ugyanolyan földrengésszerű változásokat okoz a fiatal anyuka életében a gyerek.
Aztán csak úgy jöttek a további kérdések: nekem csak időbeosztásban volt ennyire megrázó a érzés, de mi van azokkal, akiknek pszichésen is az? Vagy anyagilag?
Szokás a nők társadalmi helyzetén a család-munka-háztartás Bermuda-háromszöge mentén borongani. Volt olyan anyatársam, aki ezt család-munka-háztartás-kutya mátrixban értelmezte. Én meg ugyanezt a mai és magyar kismamák számára áramvonalasítottam. A XXI. századra igazítottam.
Ebből lett a pénz-idő-gyermek szentháromság. Én ebben hiszek – tapasztalatból. És erről fogsz majd tőlem hallani, olvasni, tanulni. Úgyhogy kapaszkodj rendesen, mert az áramvonalasítás digitális sebességgel történik! Öveket becsatolni, helyből felszállunk, indulunk!
Himer Csilla pénzügyi coach, pénzügyi nevelő | Kérdezd szakértőnket>>
Fotó: Freedigitalphotos.net
