Ha majd először alszik egyedül a gyermek, hidd el… hiányozni fog. Egyszeriben azon kapod majd magad, hogy a kicsi a saját ágyában van. Lehet addig azért imádkoztál, hogy legyen egy pihentető egyedüli éjszakád, de amint ez bekövetkezik, más aspektusába kerül majd a helyzet. Nehezebb lesz, mint gondolnád.
Az együtt alvás eleinte fárasztó, azonban idővel annyira természetessé és rutinossá válik, hogy egészen beépül a mindennapok sűrűjébe. Szoptatás, ringatás, büfiztetés, majd együtt szenderültök álomba. Most olvassatok el egy történetet a témában Kristen Winiarski mesélése alapján:
A legkisebb gyermekemet befektettem az ágyába, hogy aludjon és aznap este ott is hagytam. Épp olyan volt, mint egy délutáni lefektetés, de mégis más érzésnek hatott.
Minden rendben volt, amíg saját magamat nem próbáltam álomba szenderíteni – amikor először alszik egyedül a gyermek
Egészen a lelkemig hatolt a helyzet. Ott feküdtem a helyén, és a gondolat, hogy nem alszik velem könnyeket rántott magával. Már nem kisbaba, de még akkor is a kisgyermekem. Még csak 2 éves, de annyira kicsi még – nagyon sok értelemben.
Mikor taníts betűket, számokat a gyermeknek?
Hiányzott a kis teste melege, de még az is, hogy a kis lábait az enyémnek nyomja. Hiányoltam a puszta jelenlétét. Mindig azt mondják, hogy a kisgyermek a szülő szíve, aki a testén kívül járkál, de nem értettem ezt a hasonlatot egészen addig a napig. Olyan volt, mintha a saját szívem távol volna tőlem, holott csak egy másik szobában volt. Igazán soha nem volt távol.
Bűntudatot éreztem, amiért a férjemmel ölelkezve alszom
Annyira rég volt már ilyen, de mégis idegen érzésvilágnak hatott hirtelen. Megpróbáltunk ölelkezve aludni kicsit, de hamar visszatértünk az ágyunk saját oldalára, mert már megszoktuk, hogy a fiunk közöttünk alszik el. Én mindig a gyermekemet ölelve aludtam, ő kicsike volt. Furcsa volt most egy felnőtt emberrel, és ez kellemetlen. Nem tudtam hogyan feküdjek, és egyszer csak álomba szenderült a férjem. Visszafeküdtem a saját fekhelyemre. Távol a fiam helyétől. Az ágy hirtelen óriásinak érződött a gyermekünk nélkül.
Azt mondogattam magamnak, hogy nincs ennek még igazán vége. Majd felkel és visszatér az éjjel, befekszik közénk. Azt mondogattam, hogy ez még csak a dolog eleje és nem örökké tart majd, hogy egyedül van odaát – de mégsem tudtam elaludni. Teljesen éber voltam, vártam, hogy felkeljen és megérkezzen végre, hogy szüksége legyen rám. Vártam, hogy megöleljem és végre aludhassak én is. De az agyam tele volt gondolatokkal és szomorú lettem.
A gondolat, hogy mennyire hiányzik, túltelítette gondolataimat
Nem csak azért, mert nem számítottam rá, nem csak azért, mert a saját szobájában volt. Inkább kicsit minden miatt. Ez egy emlékeztető volt arról, hogy mennyire szalad az idő. Milyen gyorsan átszokott a saját ágyába… mi van, ha már nem fogunk hármasban összebújni? A gyerekek olyan gyorsan nőnek, olyan érzés, mintha az idő pillanatokon belül elrepülni, amióta gyerekeink vannak. Pislogok egyet és máris vége az adott évszaknak.
Állandóan ment a huzavona a szomszéd szobában lévő szívem és a miatta érződő űr között, amit maga mögött hagyott. Soha nem tudja majd betölteni ezt az űrt semmi. Bármennyi idő telik majd el. Az utolsó kisgyermekeddel az összes mérföldkő egy kis fájdalmat hoz magával.
Míg a gyermek emléke az ágyamban kihűl, emlékeztetem magam, hogy a pillanatban kell élnem. Sokat kell még várni, ahogy a gyerekek tovább nőjenek. Ezen mérföldkövek közül néhány olyan nehéz lehet majd, mint amilyen izgalmas is. Még mindig az én kisgyermekeim lesznek – akár babák, akár nem.
