A házastársi eskü ugyan úgy szól, hogy jóban, rosszban, de azért valljuk be, amikor az oltár előtt állunk, legtöbbünknek eszébe sem jut, hogy a „rosszban” mit is jelenthet valójában. Az együtt töltött évek alatt azonban gyakran hoz elénk az élet ilyen szituációkat. Hogyan lehet túljutni a nehézségeken? Erről beszélgettünk Katával és Anikóval.
Jót tett a hullámvölgy
– A megismerkedésünk után rövidesen kisbabánk született, majd jött a lehetőség, hogy a párom három évig külföldön dolgozzon, és én vele tartsak – meséli Kata. – Egy két hónapos gyerekkel költöztünk ki egy északi országba. Próbáltuk mi előre elképzelni, hogy milyen lesz, de amikor hirtelen belekerültünk abba a helyzetbe, olyan problémákkal szembesültünk, amelyekre nem gondoltunk korábban. Eleve másképp láttuk mindketten a dolgokat Gáborral. Neki csupa pozitív élménye volt, szép környezetben éltünk, érdekes munkája volt. Eleinte nekem is tetszett a változás, és úgy gondoltam, hogy ami nem tetszik, az majd idővel változik. De nem változott, és én egyre rosszabbul éreztem magam egy idegen országban, idegen emberek között.
Rövidesen megszületett a második babánk is, és két gyerek mellett még kevesebb lehetőségem volt azzal foglalkozni, hogy én jól érezzem magam. És ettől kezdve a párom is, én is elkezdtük egyre rosszabbul érezni magunkat. Ő egész nap dolgozott, este hazaért fáradtan, csendre, nyugalomra vágyott volna, én pedig egész nap otthon voltam felnőtt társaság nélkül, és este beszélni szerettem volna végre vele. Persze ezek a fáradt, késő esti beszélgetések egyre gyakrabban torkolltak szemrehányásokba, vádaskodásokba, majd eljött az az idő is, amikor már inkább nem akartunk beszélgetni egymással. Mire véget ért a három éves kiküldetés, annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy hazaérkezés után egy héttel külön költöztünk.
Elkezdtünk egy párterápiát, bár nem ugyanaz volt a motivációnk. Gábor azt szerette volna, ha újrakezdjük, én pedig szerettem volna úgy lezárni, hogy kialakítsunk egy olyan kommunikációt, amelyben egészséges lelkű gyerekeket lehet felnevelni külön élve is. Nem mondhatnám, hogy különösebben előrébb jutottunk volna a terápia által, én úgy éreztem, hogy beszélünk a problémákról, de sosem jutunk odáig, hogy változtassunk a dolgokon, nem oldjuk fel a feszültségeket. Aztán jött egy fordulópont, ami viszont megváltoztatott sok mindent.
Autóbalesetben meghalt Gábor egyik kollégája, és ez benne jelentős változásokat indított el. Nem mondta el végül is sosem, hogy azt érezte, hogy mi éveket töltünk veszekedéssel, miközben mennyire törékeny az ember élete, vagy hogy akkor tapasztalta meg, milyen elveszíteni valakit, de attól kezdve merőben megváltozott a gondolkodása, több teret engedett a léleknek. Egyre mélyebb beszélgetések kezdődtek közöttünk, és kezdtük visszanyerni régi önmagunkat, és közelebb kerültünk egymáshoz. Óvatosak voltunk az újrakezdésben, a gyerekeknek nem is mondtuk meg, mert nem akartuk, hogy csalódjanak, ha mégsem sikerül. De onnan tudott folytatódni a kapcsolatunk, mint amikor megismerkedtünk. Ennek már két éve, és úgy tűnik, hogy sikerült feldolgoznunk azt az időszakot.
Tavaly volt az esküvőnk, mert azt tudni kell, hogy mi mindezt úgy csináltuk végig, hogy nem voltunk házasok. De úgy érezzük, hogy már annyi mindenen túljutottunk együtt, hogy erre már lehet házasságot alapozni. Úgy érzem, hogy bár amikor benne voltunk, nagyon fájt, mégis jót tett a hullámvölgy, mert megismertük egymást. Nem mondom, hogy már sosem lesz az életünkben hullámvölgy, de úgy érzem, hogy ketten biztosan túljutunk majd rajta.
Egyedül a Margit szigeten…
– Sosem gondoltam, hogy akkor fogom a legrosszabbul érezni magam az életemben, amikor minden megvalósul, amire korábban vágytam – fogalmaz Timi. – Amíg ketten voltunk Andrással, alig veszekedtünk. A házasság előtt két évig éltünk együtt, az is nagyon jól ment, jól éreztük magunkat együtt, de adtunk egymásnak elég szabadságot is. A nővérem ugyan már évekkel ezelőtt kérdezte tőlem, hogy nem zavar-e engem, hogy a párom minden hétvégén kerékpározik, sziklát mászik vagy egyéb sportnak hódol, de akkor nem is értettem, hogyan jutott ilyesmi eszébe. Én főiskolára majd nyelvtanfolyamra jártam hétvégente, így még jól is jött, hogy András ezért nem tesz szemrehányást, hanem elfoglalja magát.
Amikor megszületett a kislányunk, Szandra, akkor az első hónapokban fel sem tűnt, hogy mindig csak ketten vagyunk hétvégén. András nagyon jó kispapa volt, támogatott a terhesség alatt, segített a pici gondozásában is, ő fürdette minden este, nem lehetett rá panaszom. De szombaton és vasárnap reggel fogta a felszerelését és elment otthonról. Addig nem is hiányzott, amíg Szandra olyan pici volt, hogy alig tudtunk kimozdulni, és örültem, ha alhattam végre egy-egy órát. Aztán egy séta alkalmával belém vágott a gondolat, hogy vasárnap délután én egyedül tolom a babakocsit a Margit szigeten, miközben mások a párjukkal és a gyerekükkel sétálnak.
Ezt így nem tudtam elmondani Andrásnak, pedig lehet, hogy ha akkor megfogalmazom, akkor sok keserves naptól megmenekülök. De bennem egyszerre akkora keserűség volt, hogy képtelen voltam beszélni róla, csak hallgattam, elhúzódtam tőle. Rosszul esett, hogy ő szívesebben tölti a túratársakkal az időt, mint a családjával. A hallgatagságból egy idő után veszekedések lettek, mert én úgy éreztem, hogy cserben hagyott, ő pedig nem értette, miért kérek számon valamit, ami a megismerkedésünk óta így ment. Tíz hónap alatt annyira elmérgesedett a helyzetünk, hogy én egyre gyakrabban aludtam Szandra szobájában, és ha Andrással szóltunk egymáshoz, abból biztosan ordítozás lett.
Egy borzalmas, ajtócsapkodós veszekedés után ő mondta, hogy ez részéről tarthatatlan. Órákig beszélgettünk arról, mit hogyan intéznénk a válás során, és megegyeztünk, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Én tudtam, hogy ha ebbe belekezdünk, azt már nem fogjuk visszafordítani, és mivel eléggé féltem, mi lesz így, megkerestem egy pszichológust, hogy kikérjem a véleményét erről a helyzetről. Kétszer voltam nála, és a beszélgetéseink alapján sok minden tisztázódott bennem. Világossá vált például, hogy azért vagyok ennyire indulatos és türelmetlen ebben a helyzetben, mert úgy érzem, hogy a kislányunk születésével csak az én életem változott meg, és ezért haragszom Andrásra.
Gondoltam, teszek egy próbát, és megkértem a férjemet, beszéljünk meg mindent még egyszer. És akkor végre kimondtam, hogy nekem az lenne az alap, ha ő nem töltené minden hétvégéjét házon kívül, hanem családi programokat is szerveznénk, és én is mehetnék időnként egyedül valahová. Először András nem hitte el, hogy számomra ez ennyire nagy probléma, akkor nem is tudtunk megegyezni. Elkezdte viszont kérdezgetni a barátait, hogy náluk hogyan fogadta a család a hétvégi programokat, és miután mindenkitől azt hallotta, hogy ez igenis probléma, felhívott, és ő kért egy újabb beszélgetést. Nem volt egyszerű, amíg megegyeztünk, ma már nevetve túsztárgyalásoknak nevezzük azokat a beszélgetéseket, de attól, hogy elkezdtük egymás szemüvegén át látni a dolgokat, megváltozott a kapcsolatunk.
Ez egy éve történt, nem váltunk el, András csak havonta egy sziklamászásra megy egyedül, cserébe én is elmegyek vele egy-egy kirándulásra, sőt gyakran Szandrát is visszük magunkkal. Sajnálom ugyan, hogy nagyon mélyre kellett lemennünk, hogy végre szót értsünk, de legalább megtanultunk jobban kommunikálni egymással.
Mikor segíthet a párterápia?
Amikor egy kapcsolat már több rosszat tartogat, mint amennyi jót ad, akkor jobb véget vetni neki. De ezt az állapotot még megelőzi egy olyan időszak, amikor még helyre lehet hozni, amit elrontottunk. Mikor lehet hasznos a párterápia, és mit tehetünk kapcsolatunk megmentéséért?
A sikeres újrakezdéshez az kell, hogy legyenek érzelmi szálak, közös célok. Ez kell ahhoz is, hogy végig tudjuk csinálni a párterápiát. A fájdalmas kérdéseket feszegető beszélgetések ugyanis az első időszakban inkább elmélyíthetik a válságot. De ha ezen ez időszakon túljutunk szakember segítségével, akkor a korábbinál tartalmasabb kapcsolatunk lehet.
Idézzük fel, mit szerettünk, mit szeretünk a másikban. Nem a régit kell keresni, ahogy mi, ő is változott az évek alatt. Inkább új látásmóddal kell figyelni egymást. Töltsünk több időt együtt, de ne a megszokott kerékvágásba térjünk vissza, fedezzünk fel új időtöltéseket, tűzzünk ki új közös célt.
Gyakran még magunk számára is nehéz megfogalmazni, mit várunk a párunktól. Először ezt kell tisztáznunk, és egyértelműen jeleznünk. És ha olyasmit tesz a párunk, ami már közelít ahhoz, amit szeretnénk, akkor adjunk visszajelzést, hogy ez jól esett, viszonozzuk a gesztust valahogyan.
Ha sokkoló esemény, például hűtlenség a válság oka, akkor segíthet, ha a megcsalt fél is igyekszik megérteni, hogy a másik hogyan jutott el a hűtlenségig, mi hiányzott a kapcsolatból. Nem elfelejteni kell a történteket, hanem meg kell bocsátani. Így el lehet kerülni, hogy még egyszer elkövessük ugyanazokat a hibákat.
Ha már a kapcsolatot nem lehet megmenteni, akkor is fontos megértenünk, mi történt. Ha valaki nem kezdi keresni a fájdalmas kérdésekre a választ, hogy mikor kezdtek eltávolodni egymástól, ki mit tett vagy nem tett a kapcsolatért, akkor csak csalódás marad benne, ami haragot, bosszúvágyat szül. Ha megértettük, miért történt az, ami történt, akkor a lezárt fejezet után könnyebb továbblépni is.
Bródi Emília
Fotók: Freedigitalphotos.net
A cikk megjelenését a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet Családbarát közgondolkodás népszerűsítésének támogatására kiírt pályázata tette lehetővé.
