Az el nem múló szerelem titka

ID-100107406-300x199.jpg

Mindnyájan szerelemre vágyunk, legalábbis ezt hisszük. De mi történik az álomesküvő után? Erről már nem szól a fáma. Pedig alig néhány évvel a boldogító igent követően gyakran mintha minden tökéletes ellentétébe fordulna. Pszichológusok szerint a közhiedelemmel ellentétben nem elsősorban anyagi vagy szexuális gondok, vallási, kulturális és egyéb különbözőségek okozzák a párkapcsolatok felbomlását.

„Szinte mindenki állítja, hogy szeretetet és pozitív érzelmi megerősítést akar, ám valójában igen kevés ember képes befogadni a valódi szeretetet és tiszteletet egy másiktól, mert ez megbolygatná ezeket a védekező mechanizmusokat“ – magyarázza Joyce Catlett pszichológus, a Félelem az intimitástól című amerikai könyv társszerzője, akivel kaliforniai irodájában beszélgettem.

„A legfontosabb tényező, amely a párkapcsolatban a szerelem és a barátság megromlását előidézi az az illuzórikus érzelmi kötődésen alapuló lelki védekező mechanizmus. Akik ily módon kötődnek párjukhoz, gyakran önmagukat és egymást is becsapva úgy képzelik, hogy még mindig szeretik egymást, noha meghitt érzelmeik már régóta megszűntek. A képzelt kötődés fogalmának megértése segít megválaszolni az olyan kérdéseket, mint hogyan halhatott meg ez a szerelem, avagy miért ment csődbe ez a házasság“ – magyarázza Joyce.

Tudunk-e szeretetet elfogadni?

Barátnőimhez hasonlóan mindig készpénznek vettem, hogy képes vagyok szeretetet adni és befogadni. „Társat keresek tartós kapcsolatra, aki szeretetet tud adni és kapni“ – hát nem ez szerepel szinte közhelyként majd minden társkereső hirdetésben? „Ez koránt sincs így“ – világosít fel nyomban Joyce. A bensőséges lelki-testi kapcsolatot ugyanúgy tanulni kell mint például írni és olvasni. A pszichológushoz járókon kívül kevesen tudjuk, hogy amikor felnőttként párunkkal intimitásra törekszünk, óhatatlanul számolnunk kell gyermekkori lelki védekező mechanizmusainkkal. Ezek kiskorunkban, amikor mások döntenek életünk legapróbb részleteiről is, átsegítenek bennünket mindennapos feszültségeinken, fájdalmas csalódásainkon, ám felnőttkorban útját állhatják a felnőtt érzelemvilág kialakulásának.

„Az emberek hajlamosak olyan párt választani, akikkel tudattalanul újraélhetik gyermekkorukat, akik megjelenésükben, viselkedésükben és lelki védekezési mintáikat tekintve hasonlóak legközelebbi családtagjaikhoz“ – fejtegeti Joyce. Három kulcsfontosságú védekező mechanizmus segítségével érik ezt el: a párválasztással, a választott társ személyiségének torzításával és a társ provokálásával. Az emberek olyan irányban torzítják a társukról a kapcsolat elején kialakított képüket, hogy az jobban megfeleljen a szülői házban tanult mintáknak. Ha ez a két eszköz mégsem lenne elegendő a múlt életre keltésére, akkor a pár tagjai hajlamosak egymást manipulálva olyan reakciókat provokálni, amelyek a szülői házban tapasztaltakra hasonlítanak.

Valamennyien félünk tehát az intimitástól, de felnőttként már nincs szükség rá, hogy a párkapcsolatban felmerülő problémákra, elsősorban az érzelmi fájdalomra ugyanúgy reagáljunk mint kisgyerekkorban. Joyce szerint korántsem szükségszerű, hogy elhidegüljünk párunktól vagy erőszakosan támadjuk őket. „Felnőttként megtanulhatjuk sebezhetőnek mutatni magunkat a másik előtt, érzelmeinkről, félelmeinkről őszintén beszélni, ezáltal a másik emberhez közelebb kerülni.“

Megismételt történet

Joyce-szal beszélgetve értettem meg elöszőr meg saját szerepemet korábbi kapcsolatom kudarcában. Szakításunkat követően úgy éreztem, nélküle nem vagyok egész ember. Természetesen ez nem volt igaz, és bár sokáig nyalogattam lelki sebeimet, továbbra is intimitásra szomjaztam. Amikor egy évvel később Freddel megismerkedtem, úgy éreztem, készen állok ismét megnyílni egy másik ember előtt. Szerelmünk hajnalán ismét úsztam a boldogsában egy erős, magabiztos férfi oldalán, aki erősen vonzódott felnőtt eszem és gyermeklány lelkem sajátos ötvözetéhez. Ám néhány hónap után mintha a sors ismételte volna önmagát. Egyre inkább úgy éreztem, hogy Fred uralkodik felettem, hogy én az ő életét élem, nem az enyémet vagy egy közöset, ami egyre frusztráltabbá és dühösebbé tett. Elkezdődtek a veszekedések, mindenen hajbakaptunk, csip-csup ügyeken ugyanúgy, mint sorsformáló kérdésekről vitázva.

Ám Freddel való kapcsolatom egy jelentős ponton különbözött a korábbiaktól: közösen rászántuk magunkat, hogy szembenézzünk a kapcsolatunkat megmérgező lelki folyamatokkal. Amikor például korábban Frednek kevesebb ideje jutott rám, ez olyan heves érzelmi reakciót váltott ki bennem, amit csak veszekedéssel tudtam levezetni. A terápiás folyamat során szembesültem először reakcióm valódi, kisgyerekkori eredőjével. Idővel átéltem, hogy ha tiszteletben tartom Fred szabadságát és ő ezzel él is, ez nem egyenlő azzal, hogy elutasít vagy elhagy. Ma már teljesen természetes, hogy közös életünkbe remekül beleférnek mindkettőnk önálló elfoglaltságai.

Az intimitás tanulható

A felismerés, hogy én is aktív szerepet játszottam párkapcsolataim kudarcában, velejéig felkavart. „Tudattalanul bár, de provokáltad mindkét férfit, hogy uralkodjanak feletted, mert ez a szituáció keltette új életre gyermekkorod jól ismert érzelmi világát“ – magyarázza Joyce. „A szülői ridegséggel, támadó kritikával  és érzelmi elutasítással szemben érzett elfojtott gyermeki haragot vitted bele felnőtt párkapcsolataidba.“

Ráébredtem, hogy felnőttként is jórészt a melegszívű szülő szeretetére szomjazó kisgyermek maradtam. Ugyanakkor idővel erőt adott a tény, hogy vállalhatom saját felelősségemet kapcsolataim kudarcában. Mindig aktív alakítója voltam a saját életemnek, és igenis létrehozhatom azt a kapcsolatot amelyre vágyom. És valóban, mindkettőnk számára nehéz, de izgalmas élmény volt egymással újraismerkedni, emberi fejlődésünk kalandos útjait egymással évek óta megosztani. Az intimitáshoz vezető közös utunk talán egyik legfontosabb felfedezése, miszerint nem létezik olyan, hogy „boldogan éltek amíg meg nem haltak.“ A gyerekkorban tanult érzelmi minták igen erősek, és lehet, hogy sokan életünk végéig küszködünk majd ezek „áttanulásával“ a hőn áhított intimitásért. Mert nagyon félünk tőle,  és mert nagyon vágyunk rá.

Béres Zsuzsa

hirdetés
Újságíró, író, kommunikációs szakember vagyok. Szívügyem női sorsok, női történetek felkutatása, ábrázolása, a női generációkon átívelő szolidaritás, nyomot hagyni a következő generációink útkereséséhez! Korábban hat évig az ELLE Magazin szerzőjeként, majd főmunkatársaként kaptam remek lehetőséget minderre. Jelenleg családi memoárt írok, könyvírói pályámat építem.
Előző cikkÚjabb fotóbotrány Katalin hercegnő körül
Következő cikkKiszolgáltatottabbak az influenzaszezonban a D-vitamin hiányos gyermekek