„Na, mi volt ma az iskolában?” – kérdezzük hazatérve nap mint nap a gyerekeinktől. A felelet többnyire attól függ, hogy a szülő milyen választ vár el. Az egyik gyerek rögtön rávágja, hogy hányast kapott, a másik viszont elkezdi mesélni, milyen finom volt az ebéd, vagy hogy milyen vicces dolog történt a szünetben. Lehet, hogy csak órák múlva jut eszébe, hogy mellesleg kapott valamilyen osztályzatot is.
A családok között nagy különbségek vannak abban a tekintetben, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítanak az iskolai jegyeknek. Jó esetben a szülő tisztában van gyermeke képességeivel és azzal is, hogy sokszor apróságokon múlik egy-egy hiba, amely leronthatja az érdemjegyet – lehet, hogy a gyerek véletlenül elnézett valamit, mert túlságosan izgatott vagy fáradt volt –, de persze az is előfordul, hogy nem tökéletes a tudása. Tapasztalatból tudhatjuk: a négyest az ötöstől sokszor csak egy hajszál választja el (vagy épp a tanár jóindulata).
Amelyik családban csak az ötös jegy számít jónak, csupán ennek tud örülni a szülő, ott a gyerekben hamar kialakul az a tudat: hogy „csak akkor vagyok jó, szerethető, ha tökéletesen teljesítek”. A szülő akaratlanul is azt az elvárást közvetíti a gyerek felé, hogy „nem hibázhatsz”.
Persze megtörténhet, hogy a szavainkkal mást fejezünk ki, mint a gesztusainkkal, mimikánkkal: bár azt mondjuk, hogy „semmi gond, jó a négyes is”, a lelkünk mélyén viszont csalódásként éljük meg, ha a gyerekünk nem százszázalékosan teljesít.
A gyerekek nagyon érzékenyek a rejtett kommunikációs csatornákra, így inkább ezekre a jelzésekre reagálnak – rosszabb esetben teljesen összezavarodhatnak.
A tökéletesség ára
A túlzott megfelelési kényszer, a tökéletesség igénye a gyermekéveink alatt alapozódik meg, és kihat az egész későbbi életünkre, alapvetően nehezítve meg a mindennapjainkat. A perfekcionista ember ugyanis soha nem elégedett saját magával.
Legyen szó akár a hivatásáról, akár házimunkáról, akár a szülői vagy a férfi/női szerepről, bármilyen jól teljesít is, mindig azt érzi, hogy lehetett volna még ennél is jobban csinálni. Ha pedig hibát követ el, nem bocsátja meg egykönnyen magának (és persze másoknak sem).
Természetesen ebben a kérdésben nemcsak a szülő felelősségéről kell szót ejtenünk: hasonlóképp fontos a pedagógusok hozzáállása, értékrendje is. Különösen a kisiskolásokra jellemző, hogy amit a tanító néni mond, az szent és sérthetetlen.
Manapság sajnos túlzottan teljesítményközpontú szemlélet uralkodik az oktatásban: nem elég jól teljesíteni, még annál is jobban kell! Így aztán nem csoda, hogy egyre több alsó tagozatos kisgyermek küzd szorongásos tünetekkel. Ezek hátterében sokszor az iskolával, az értékeléssel kapcsolatos félelmek állnak.
Ezeket a szorongásokat nem könnyű feloldani még a szakembernek sem – különösen ha a szülők részéről nem kapunk ehhez támogatást. Sajnos gyakran ők maguk is teljesítménykényszerrel küzdenek, mivel ilyen mintákat hoztak a gyerekkorukból. És ez így hagyományozódik tovább generációról generációra…
Mit tehetünk, hogy ezt a csapdát elkerüljük?
Az a leglényegesebb, hogy tisztában legyünk a gyermekünk képességeivel. Anélkül, hogy hasonlítgatnánk egyik vagy másik testvéréhez, a szomszéd gyerekhez vagy épp a mi saját gyerekkori teljesítményünkhöz, fogadjuk el őt az adottságaival együtt.
Persze fontos, hogy minden gyerek kapjon lehetőséget és megfelelő segítséget a képességei kibontakoztatásához, de ne legyenek irreális elvárásaink. Merjük kimondani, hogy nem az számít, ki hányas tanuló, milyen a bizonyítványa. Ellenben a megszerzett tudás, az igazi értékék és az a fontos, hogy idővel megtaláljuk mi az, amiben jók vagyunk és mi az, ami igazán érdekel minket.
Ideális esetben az új dolgok megismerése iránti vágyat, a tanulás örömét a saját mintánkon keresztül ültethetjük el a gyermekeinkben.
És ami a tökéletességet illeti: az élet számtalan helyzetében megmutathatjuk, hogy az embernek joga van hibákat ejteni. Azoknak is van értelmük, hiszen rengeteget tanulhatunk belőlük. Jól példázza ezt az alábbi történet:
„Volt egyszer egy ember, aki mindig arra panaszkodott, hogy Isten sohasem szól hozzá: „Miért nem küld nekem üzeneteket úgy, mint más embereknek?” – kérdezte a barátjától. Az így válaszolt neki: „De hiszen szól hozzád: az elkövetett hibáidon keresztül.””
Rácz Tímea, tanácsadó szakpszichológus
Konzultációs lehetőség Veresegyházon és Skype-on
www.tanacsadopszichologus.hu
