Hogyan és mikor válik valaki anyává? Mennyi idő kell ahhoz, hogy életünk „előtte” fázisából sikeresen átlépjünk az „utániba”? Miért várja el a társadalom az éppen élete legnagyobb változásait megélő fiatal nőtől, hogy a gyermek születése után azonnal ragyogó, türelmes, minden megoldó Tökéletes Anyává alakuljon át?
Bár mostanra elmondhatjuk, hogy a közvélekedés lassacskán kezd nyitottabban, érzékenyebben és őszintébben viszonyulni a gyermekvállalás és a gyermeknevelés témájához, sajnos még mindig gyakran találkozunk olyan elvárásokkal, tabukkal és tévedésekkel, amik rosszul érintik a kisgyermekes anyákat. A témáról egy hétéves kislány és egy ötéves kisfiú anyukájával, Andival, egy négyéves kislány anyukájával, Anitával, valamint egy négyéves kisfiú anyukájával, Judittal beszélgettünk.
Babafalva: Az egyik nyomasztó társadalmi elvárás a nők felé, hogy ha egyszer anyává válnak, akkor állandóan és feltétlenül legyenek boldogok. Találkoztatok-e ezzel, vagy ehhez hasonló elvárással a környezetetekben?
Judit: Igen, a fiam születése utáni években a családom értetlenkedéssel fogadta, hogy mi az oka az állandó fáradtságomnak, amikor nem is dolgozom. Egy másik elvárással is találkoztam, szerencsére nem a férjem részéről, hanem azoktól, akik meglátogattak: Miért nincs szép rend és miért vannak elmaradásaim a házimunkában, ha egyszer úgyis otthon vagyok?
Andi: Valóban, engem is ez a társadalmi elképzelés zavar a legjobban, nevezetesen, hogy az otthon lévő anyukának nem illik panaszkodnia, hiszen ráér, nem csinál semmit. Ebbe kissé beleszűrődik egy olyan érzés is, hogy ezt meg nem érdemelten teszi a többiekkel szemben – mindenkivel, aki éppen nem kisgyerekes anya. Sajnos bennem sok a maximalizmus és a megfelelési kényszer, ezért az első időszakban borzasztó rosszul éreztem magam attól, hogy „nem csinálok semmit”, „haszontalanul lopom a napot”. Ugyanakkor az is világos volt számomra, hogy semmilyen kedvem szerinti pihenésre nincs időm, nem olvasok, nem tévézek, nem süttetem a hasam, sőt általában nem is alszom. Ezt a tévhitet magamon kívül csak az apósomban éreztem, ő tényleg úgy képzelte, hogy a gyeses időszak egy nyaralás volt. Amikor a kisebbik gyermekem óvodába készült, akkor minden rosszindulat nélkül megjegyezte, hogy hamarosan véget ér a pihenés.Anyám hozzáállásban is csalódtam néha. Egyszer, amikor kiakadtam a kimerültségtől, azt mondta: „Minek kellett neked két gyerek?” Ez nagyon rosszul esett, mert azt hiszem, azért is kellett, mert úgy gondoltam, hogy ő örülni fog nekik. Aztán meglepődtem, hogy mennyire nem segített. Viszont sokat segít, hogy az őszintébb sorstársak elismerik ennek az időszaknak a nehézségeit. Úgy tűnik, hogy aki 2-3 éve ebben él, az már nem hiszi el, hogy mindenáron élveznie is kell minden pillanatot.
Anita: Szerencsére ezzel kapcsolatban nekem nem voltak tévképzeteim. A szüleim mindig is azt szajkózták, hogy gyereket vállalni nehéz, nem egyszerű dolog, és ha már szülök egyet, akkor azt magamnak szüljem, és ne másnak, vagyis vállaljam az ezzel járó összes kötelezettséget és terhet. Ez így is lett. Ez a kissé ridegnek tűnő hozzáállásuk segített engem abban, hogy ne kapjak sokkot a gyermekkel járó nehézségektől, és hogy csak akkor szülessen gyerekem, amikor már valóban készen állok rá. Szerintem nem szabad ködösíteni a gyermekvállalással kapcsolatban, fel kell hívni a fiatalok figyelmét a nehézségekre, még akkor is, ha mi már szülőként tudjuk, hogy ez a legnagyszerűbb dolog, ami valaha történt velünk.
B.: Egy másik irreális elvárás, hogy anyaként mindig tudd, hogy mit kell tenned, hogyan kell viselkedned, hogyan kell nevelned a gyereket. Mi a véleményetek erről?
Andi: Olvastam ezzel kapcsolatban egy bölcsességet: amikor gyermekvállalásra készülsz, menj el egy kisgyerekes családhoz, és élvezd, hogy minden mozzanatra tudod, hogy mit és hogyan kell(ene) tenni a gyerek nevelését illetően – ez az utolsó ilyen alkalom. Egyébként az valóban igaz, hogy kívülről mindig könnyebb látni a hibákat, illetve, hogy mi lenne helyes, ezért a férjemmel ki is szoktuk egy-egy alkalom után elemezni a helyzeteket. Szerintem ez nagyon hasznos, sokat lehet belőle tanulni. Persze ehhez az kell, hogy mindezt a másik ne kritizálásnak, vagy támadásnak érezze, hanem kölcsönös, közös munkának.
Azt is látom, hogy aki már nevelt gyereket, az úgyis úgy gondolja, hogy ő tudja legjobban. Ilyenkor nehéz, ha neked más elképzeléseid vannak, de nem igazodhatsz mindig az éppen figyelő ember elvárásaihoz. Engem egyre kevésbé érdekelnek mások elvárásai. Az évek során egyre magabiztosabbá váltam, hiszen már elvégeztem egy „egyetemet” (5 év) a gyereknevelés iskolájából, és az esetek többségében érzem, hogy mi az, amit jól csináltam, és mi az, amit rosszul.
Anita: Mint sokan mások, én sem születtem tökéletes családba. A szüleim elváltak, és sok nehézség terhelte a gyerek- és tinédzser korom. A példamutató neveléssel kapcsolatban nem nagyon sikerült tapasztalatokat szereznem. Ezért fontosnak tartottam, hogy először tisztázzam magamban, hogyan nem szeretném nevelni a gyermekemet. Úgy érzem, érdemes mindezt jól átgondolni, ez egy megfelelő alapot adhat a neveléshez. Nem akartam úgy viselkedni a kislányommal, ahogy velem viselkedtek, azt tenni vele, amit velem tettek! Tudatosan kijelöltem egy eszményi utat, és mindent megteszek, hogy ezt legalább megközelítsem. Találtam pár jó könyvet, amik segítettek a nevelési elvek kialakításában, de persze a tanult klisék és a bőröm alá beivódott szokások minden szituációnál megnehezítik a dolgom. Ez nem egy egyszerű vállalás, de úgy érzem, megéri. Hiszek magamban, az pedig, hogy mások – akár a szüleim – mit gondolnak erről az új útról, nem foglalkoztat. Jobb tudok lenni most is, és a jövőben is náluk!
Judit: Számomra a szoptatásnál bukkant fel először ez a probléma: az elején sokan megkérdezték tudom-e szoptatni, vagy tápszeres a gyerek, mikor pedig egy éves elmúlt a fiam, jöttek a kérdések, meddig fogom még ciciztetni. Mit tud már enni a gyerek, és miért nem adok neki egy évesen édességet. Nekem nem tetszett, hogy mások megpróbálnak ezekbe a dolgokba beleszólni.
Most a gyerek fejlődése a téma, pedig én azt gondolom, ahány gyerek, annyi féle fejlődés. Jönnek a kérdések folyamatosan, hogy mi hol tartunk. Amiben előrébb járunk a többieknél, abban zseni a gyerek, amiben pedig lemaradásaink vannak, az azonnali fejlesztésre szorul – mások szerint..
B.: Milyen és mekkora változást/változásokat hozott a életetekbe a gyerekek születése?
Anita: Én abban hiszek, hogy egy gyermek vállalása teljesen meg kell, hogy változtassa az ember életét, főleg az első években. Képesnek kell lennünk az egónkat letenni, lelassulni, és csak a gyermek igényeire összpontosítani. Ez nem tart örökké, de szerintem az első három év erről kell, hogy szóljon! Persze mindezt nehéz egy dolgozó, felvilágosult, világot járt nőnek – és persze a párjának is – elviselni. A véleményem szerint azonban ez az idő pótolhatatlan, egy életre szóló kapcsolatnak az alapja, gyökere, a tudatalatti kötődés beidegződésének az időszaka. Ráadásul, soha többé nem lesz lehetőségünk ennyi időt eltölteni a gyermekünkkel.
A legnagyobb és legfontosabb változás pedig szerintem az, hogy már nem csak magamért vagyok felelős. Van valaki, aki nagyban tőlem függ, ezért fontos, pótolhatatlan, egyetlen édesanya vagyok, és minden körülmények között számíthat rám! Ezt az érzést csak a gyerekesek és a kutyások ismerik, nekem mind a kettő van.
Judit: Az anyaság számomra több területen nagy változást hozott. Hétköznapi szinten, át kellett alakítanom az időbeosztásomat, az eddigi, munka utáni szabadidőm jóformán megszűnt. Amikor végzek, azonnal kell indulnom a gyerekért az oviba, ha időben oda szeretnék érni, és most már a délutánok a játszótérről szólnak. Emellett, szintén egy jelentős változás az életemben, hogy gyakran tevékenykedek a konyhában, ez korábban nem volt jellemző rám. A fiam születése előtt kevésbé tartottam lényegesnek az otthoni főzőcskézést, most már fontos, hogy az asztalra egészségesebb ételek kerüljenek.
Ami a belső átalakulást illeti, megnőtt a felelősségtudatom, hiszen már van kiért aggódnom. A fontossági sorrend megváltozott, az a lényeg, hogy a gyerkőc körül minden rendben legyen. Ezenfelül hatékonyabb lettem, kevesebb időre van szükségem egy-egy feladat elvégzéséhez, csak így fér bele minden feladat a napomba.
Andi: Az első napok, hetek nagyon szépek voltak, ahogy a férjemmel közösen próbáltuk „okosan és ügyesen csinálni”. Aztán ő visszament dolgozni, én meg ott maradtam reggeltől estig egyedül, idővel tetézve a láblógató naplopó fent leírt kettős érzésével. Később sok nehézséget okozott a kapcsolatunkban, hogy „neki mindig a munkája az első”, én meg kezdtem beleőrülni a 24×365-ös szolgálatba. Persze, hallom az ellenvéleményeket: miért nem csináltál ezt meg azt, miért nem mozdultál ki, mentél társaságba stb. Mindenfélével próbálkoztam, de összességében nem sikerült úgy megélni ezeket az éveket, ahogy szerettem volna. Ebben szerepet játszat az is, hogy vannak, akik azt hangoztatják, hogy csak az a fontos, hogy a gyereknek a legjobb legyen, neked ne legyenek saját szempontjaid, igényeid…
A mindennapokat illetően is rengeteg változás történt, de ezek már úgy beépültek, hogy szinte észre sem veszem. Az otthoni időbeosztásunk a férjemmel például teljesen megváltozott, egyáltalán nem nézünk már tévét, filmeket, mert akkor a gyerekek is néznék, hallanák.
Úgy látom, pár év kihagyás a munkából, és ezzel nagyjából ugrik is az addig felépített karrier. De ez nem is tűnik olyan fontosnak, mint hogy a gyerekek lelkét istápoljam. Majd ha nagyobbak lesznek, ami hamar eljön, 5-10 év múlva már alig néznek majd rám, akkor még bevethetem magam – már ha fel tudom venni a versenyt az akkori 25 évesekkel.
Másrészt talán gyerekkel már kevésbé érintik meg az embert a világ hívságai. Lehet, hogy ez a bölcsesség? Én nagyon örülök, hogy vannak gyerekeim, nem tudnám nélkülük elképzelni az életem, ami szintén egy változás, mert korábban is jól éreztem magam a bőrömben.
B.: A változások közül mit volt nehéz, és mit volt könnyű megélni?
Judit: A szabadidőm csökkenését a mai napig nehezen élem meg, jó lenne, ha több időm maradna magamra, és a férjemmel is el tudnánk jutni, legalább havonta egyszer, felnőtt programokra: koncertekre, baráti találkozókra stb.
Andi: Számomra a munkából való kimaradás eleinte nehéz volt, aztán az ember igyekszik beleszokni a helyzetbe, és mire sikerül, akkor vissza kell mennie. Mindenek ellenére, amikor újra dolgozni kezdtem, az első időszakban úgy éreztem, pihenni járok a munkahelyemre – nem kell minden pillanatban vigyázni valakinek az életére, és akkor megyek pisilni, amikor akarok.
A tévé mellőzése nem jelent hiányt, így is kitöltjük a napot, nem szoktunk unatkozni. Talán több idő jut másra.
B.: Voltak-e nagy fordulópontok számotokra az anyaság megélésében?
Judit: Nem voltak, úgy gondolom, számítottam a változásokra, talán ezért is jó, hogy 32 éves korom után született meg a fiam.
Anita: Számomra az egyik legnagyobb fordulópont az volt, amikor az anyává válás kezdeti időszakában, a terhesség alatt rá kellett döbbennem, hogy többé nem vagyok ura a testemnek, vagy legalábbis nem úgy, ahogy előtte voltam. Nem tudtam minden izmomat és érzelmi megnyilvánulásomat kordában tartani, ezért gyakran éreztem magam gyengének, elesettnek, kiszolgáltatottnak. Ez az élethelyzet elgondolkodtatott, és azt hiszem, azóta türelmesebb tudok lenni az öregekkel és a kicsikkel.
Andi: Nem. Legfeljebb a kifáradás. Korábban voltak elveim, aztán felértékelődött a könnyebb út. Pedig az elvek jók voltak, és – főleg az első gyermeken – látom a belőlük fakadó sikert is. Attól tartok, a fiam kiskorában már jóval fáradtabb voltam, és valószínűleg stresszesebb is, ennek tudom be, hogy a második gyermekem aggódóbb, kevésbé kiegyensúlyozott.
B.: Mennyire működik Nálatok az ösztönösség az anyaságban/nevelésben? Mit kellett külső forrásokból – saját anya, rokon, barát, könyvek, újságok, internet stb. – megtanulni? 
Andi: Úgy gondolom, érdemes elolvasni okos könyveket, aztán ezeket megrágva, megszűrve, vegyítve az ösztönösséggel, azt tenni, amit a szívünk diktál. Nekem nem volt előzetes belső forrásom a pozitív nevelés eszközeiből, apám autokratikus módon nevelt. Számomra időnként nehéz megélni, hogy nekem azt kellett csinálni, amit a szüleim mondtak, az én gyerekeim viszont nem már nem érzik, hogy valamit meg kellene tenniük, csak azért, mert én azt mondtam. Itt hiányzik az egyensúly, durván fogalmazva, néha úgy érzem: nem igazság, hogy akkor is én voltam elnyomva, meg most is.
Judit: Ez érdekes téma, mert kezdetben, amikor a kórházban nem tudtam bepelenkázni a gyereket, aztán amikor folyamatosan bőgött, mert hasfájós volt, aggódtam, hogyan is lesz ez a egész gyereknevelés. Aztán, valahogy minden letisztult. Ráéreztem, mit, hogyan kell csinálni, úgymond kreatívabb lettem a problémák megoldásában, és végül minden a helyére került.
Ami a külső forrásokat illeti, a terhesség alatt tett családlátogatások a kisgyerekes barátnőknél hasznosak voltak, sok mindent tanultam abból a néhány órából. A lányok őszintén elmondták a nehézségeket is, nem csak a gyereknevelés pozitívumait emelték ki. Ez segített felkészülni a rám váró feladatokra. Az elején több szakkönyvet is elolvastam, de számomra nem igazán voltak hasznosak. Az interneten viszont találtam jó tippeket, ötleteket, a hasfájással kapcsolatban pedig sokat segített a védőnő.
Anita: Nekem meggyőződésem, hogy az ösztönök minden nőben, főleg a saját gyermekünkkel kapcsolatban, nagyon is működnek. Azonban vannak olyan dolgok, amiben az ösztönök nem feltétlenül tudnak segíteni. Én például azt gondoltam, hogy a szoptatás teljesen ösztönös dolog lesz, aztán kiderült, hogy ennek is meg kell tanulni a módját, technikáját. Sajnos tanácsot nem nagyon volt kitől kérjek, de szerencsére találtam pár igen értékes könyvet. Az internet nagy orákulum, felteszünk egy kérdést, és már ontja is a válaszokat. Ez gyakran hasznos, de én mindig mérlegeltem, hogy az én gyerekemnél beválhat-e az adott válasz.
B.: Van-e még olyan gondolatotok a témával kapcsolatban, amit szívesen megosztanátok a gyerekvállalás előtt állókkal, vagy más kisgyerekes szülőkkel?
Andi: Bizonyos tekintetben tényleg szinte az első pillanatban anyává válik az ember. Amikor felkel a síró gyerekhez, amikor akkor is szoptatja, ha irdatlanul fájdalmas, vagy amikor észreveszi a háromhetes gyermekén, hogy beteg, pusztán azért, mert úgy látja, hogy „nem érzi jól magát”. Szóval, igen, amikor a saját érdekét, kényelmét, szükségleteit háttérbe szorítja a gyerekéi mögött. Ez szerintem hamar bekövetkezik. Viszont elképzelhető egy kifáradási fázis, mert azért mégsem lehet örökké magunkat elnyomva élni. Egy ideig ki lehet bírni, de aki huzamosan nagyon háttérbe szorítja magát, az egy idő után kiég, és akkor már nem egy órácska magányra van szüksége. Jó lenne, ha ezt a környezet is felismerné, elvégre mindenkinek – főleg a gyereknek – az érdeke egy kiegyensúlyozott anya, akinek – Vekerdy szavaival élve – továbbra is lehet szívni a vérét.
Anita: A tapasztalataim szerint a tudatos nevelés a legjobb út. A kismamáknak és kispapáknak azt tanácsolnám, hogy ne hagyják, hogy az esetleg rosszul beidegződött, otthonról hozott nevelési sémák, átvett klisék irányítsák őket. Fontosnak tartom, hogy dolgozzunk magunkon a gyermekünk, és a vele közös jövőnk érdekében.
Wilcsek Médea
Fotó: freedigitalphotos.net
