Magas politikai és közgazdai körökben már egy ideje kapargatják, hogy nincs mese, hozzá kell nyúlni a magyar szociális ellátórendszerhez. Politikusul ez annyit jelent, hogy vagy kevesebb lesz a pénz, vagy nagyjából ugyanannyi, de másképp elosztva.
Egyfelől, mert rettentően rosszul áll az ország, össze kell húznunk magunkat, másfelől mert a magyar szociális ellátórendszer (azon belül is az anyasági juttatások rendszere) európai viszonylatban példátlanul nagylelkű.
Ezek tökéletesen belátható érvek. Azonban mivel a száraz érvek önmagukban ritkán hoznak szemléletváltást a „népnél”, néhány napja-hete erőteljes, kampányszerű információözön indult el a 3 év alatti gyermeket nevelő nők munkába állása mellett.
A közbeszéd (a médiában megjelenve) arra halad, hogy a GYES ideje hamarosan megrövidül, de ez rendben is van így, hiszen a gyermeknek sem, az anyának sem jó a bezártság. Ez a tendencia azért feltűnő, mert igen éles a váltás. Röviddel ezelőttig ugyanis széles körű publicitást kaptak azok a 15-20 éves tudományos nézetek, amelyek szerint a gyermekek 3-4 éves kor előtt többnyire nem érettek az egész napos közösségi létre, és nem is igénylik azt, míg nagyon keveset lehetett olvasni az újabb elméletekről. Ennek fényében egy éve még a fél ország zúdult fel Demcsák Zsuzsa blogbejegyzésén, mely szerint bölcsődét keresett kétéves gyermekének, mivel az meglátása szerint unatkozott otthon.
Ezen felháborodás mai ellenpontja például Zappe Gábor – finoman szólva – szubjektív és provokatív hangvételű cikke a Velveten, amelyre a Poronty blogon néhány óra alatt többszáz komment született.
Az írás reakció a nol.hu-n publikált Szonda Ipsos-elemzésre. Következtetése szerint a magyar népesség azt szeretné, ha az anyák három évig segélyen tengődnének otthon, kettesben a gyerekkel, ahelyett, hogy alkotó munkával (ami a szerző szerint a nő „természetes közege”) termelnének, a gyereket pedig a közösségre bíznák. Az otthoni gyermeknevelés mint szükséges rossz, minél hamarabb letudandó feladat („cumisüveg és játszótér”) jelenik meg a cikkben, aminek adott időn túli fenntartása elkerülhetetlenül az anya és a gyermek szellemi és pszichikai leépüléséhez vezet.
A cikk nyomán nem csupán a kommentek özöne árasztotta el a Velvet Poronty oldalait, hanem számos témába vágó blogbejegyzés is napvilágot látott (köztük egy újabb poszt a Porontyon). Ezek a cikkben leegyszerűsített, de valójában igen komplex probléma különböző területeit taglalják. Szó esik a gyermekellátó intézmények és kezdeményezések hiányosságairól éppúgy, mint kőkemény gazdasági tényezőkről, a felmérés következtetéseiről a másik oldalról pedig a család közös felelősségéről az új nemzedék – a későbbi termelő munkaerő, adófizető polgár, értékes társadalmi lény – nevelésében.
Egyetlen dologban azonban teljes volt az egyetértés kommentálók és posztolók között: az anyasági, családtámogatási juttatások egy rendszer részét képezik. Egyoldalú módosításuk tehát nem vezetne eredményre. Az átfogó átalakítás viszont – amelyben a családtámogatás mellett az adó- és járulékrendszer, a gyermekellátó intézmények, a munkaerő-piaci gyakorlat megváltoztatása, de mindenekelőtt az anyák/családok önálló döntése is helyet kapna -, valószínűleg csakugyan vezetne valahová. Ez azonban nem egyenlő a GYES lerövidítésével.
Engedjék meg, hogy elmeséljem nálunk hogy volt:
Kismamaként amit csak tudtam, már elolvastam a gyereknevelésről. Sokan írták 2 éves kor körül már jó lehet a gyereknek a társaság, s mivel egyedül nevelem a fiam, nagyszülői háttér nélkül, vagyis csak egy 88 éves nagypapával, aki akkor még nem volt segítség (hisz pelust sem tudott cserélni) elvittem a fiam bölcsibe. 21 hónapos volt, és már beszélt. Már a beszoktatásnál összeütközésbe kerültem a dadákkal, mert szóltam a kisfiamnak, hogy kicsit elmegyek, de visszajövök érte. Ezt ott nagyon rossz néven vették, mert titokban kellett volna elmennem, de nem ezt olvastam, és nem akartam, hogy úgy bömböljön, mint a többi gyerek. Persze így is volt sírás… Aztán egy hét után beteg lett, aztán már egy hétig sem járt megint beteg lett, aztán megint, stb. Decemer elején már az orvos azt mondta, hogy nem kell orvosság, csak maradjon otthon. Addigra a gyerek sírós, a karosszék sarkában cumizva kuporgó szomorú kis manó lett. Olyan nagy volt a gond, hogy elmentem pszihológushoz. Azt javasolta, ha meg tudom oldani, maradjak még otthon vele.
Az utolsó héten az döntötte el a dolgot, amit a bölcsiben tapasztaltam. Egy otthon töltött hét után hétfőn nem sírt, pénteken meg már úgy zokogott, hogy kijöttek érte, és elvették, hogy ne sírjon vele a többi gyerek. Amíg pakoltam, hallottam, hogy azt mondta neki a dada, hogy ha nem hagyja abba, szól nekem, hogy ne menjek érte. Na ezen jól felhúztam magam. Ebéd után mentem érte, akkor meg azt hallottam, hogy a fiam már ötödször szólitja meg a dadát, aki a másikkal az előző napi értekezletük hidegkonyhai készítményeiről diskurált, és csak azt monta a gyereknek, hogy maradj már csenden! Persze szóltam a reggeli dolog miatt, de azt letagadta. A fiam utána megint belázadsodott, de utána már nem vittem vissza. Az ovódában nem volt különösebb gond első pillanattól szerette az ovónőket. Nekem baj lett volna, ha nem lehetek 3 évig itthon vele. Az meg már csak az én többletem, ami örömöt azidő alatt kaptam, hogy láthattam és élvezhettem a csacsogását, ügyesedését. Igaz, hogy sok mindent nem engedhettünk meg magunknak, de nekem megérte. Értelmes, okos, jó humorú kisfiam van. Büszke vagyok rá.
Lehetőséget kell adni, ha valaki vissza akar menni mehessen, és ne kelljen reszketnie hogy az első alkalommal kirúgják, mert a gyerek sokat beteg, ha meg meg tudja oldani, otthon lehessen 3 évig. Igazi megoldást azt hiszem, a rész munkaidő elterjedése hozhatna. Én ma sem tudok olyan helyen dolgozni, ahonnan nem érek oda időben az oviba a gyerekért.
Mészáros Stefánia
Üdvözlet újra mindenkinek!
Sajnos hazánk nagy problémája, hogy mindig más országokkal példálózik… de kérdem én, normális dolog, hogy például Franciaországban 3 hónap után anyuka visszamegy dolgozni és egy idegen neveli a még ölbéli bubáját?
Túlságosan őrült világban élünk és már most ezt a tempót akarjuk a gyerekekbe sulykolni.
Ha visszamegyek – minisztériumi dolgozó vagyok – csak teljes munkaidőben dolgozhatok, mert egyébként elveszítem státuszom. Ez azt jelenti, hogy 8-ra megyek és minimum fél 5-ig dolgozok. A férjem reggeltől este 6-8-ig dolgozik. nagyszülők, rokonok vidéken. Ha bölcsis lenne a gyerekem, mit érezne? A teljes magára hagyatottságot. És mondhatjuk, hogy a más gyerek is felnőtt bölcsisként, de mit visz magával a nagybetűs életbe, milyen beállítottságú lesz, milyen családapa/anya válik így belőle?