A januári pénzszűke gyakori jelenség a magyar háztartásokban. Pedig a legtöbben esküsznek rá, hogy csak arra költenek, amire és amennyit muszáj. Egy biztos, a legtöbb magyar család bizony megérzi az év elejét a pénztárcáján. De miért?
Januári pénzszűke – ha én ezt előre tudtam volna!
Az a gond a januári pénzszűke tényével, hogy tudjuk előre, hogy lesz, hogy jön, hogy várható. Mivel én még a dinoszauruszok kora előtt születtem (a demográfiai hullám elején, 1970-ben), így pontosan emlékszem gyerekkorom szocialista híradóira, amelyekben minden év elején, értsd: már január 2-án, rendszeres tudósításként szerepelt, hogy januárban már megint nem jön ki a pénzéből a jó munkásember. Mert az ünnepek elvitték a pénzt, a január elsejétől menetrendszerűen életbe lépő áremelések meg a maradékot is. Mivel már 47 éve élek ezen a Földön, kijelenthetem, hogy a januári pénzszűke tekintetében nincs új a Nap alatt. Januártól sok szolgáltatás ára még mindig változik, és karácsonyra ugyanúgy szeretünk erőn felül is költeni, mint korábban. És valamiért ugyanúgy nem számolunk ezzel, mint annak idején.
De miért???
Januári pénzszűke – tudd meg, hogy ez az oka!
Könnyű lenne azt mondani, hogy Te vagy az oka, de ezt én meglehetősen igazságtalan egyszerűsítésnek tartanám. Persze megvan ebben a személyes felelősségünk is, azt meg kár lenne elbagatellizálni. Ugyanis mint már a felvezetésből is látszik, sok családnak nem azért okoz gondot a január, és vele a pénzszűke, mert némi beosztással és előregondolkodással ne jöhetne ki a pénzéből, hanem azért, mert erre vagyunk szocializálva. Ezt kaptuk mintaként – és azt láttuk, hogy ez túlélhető. Tehát működik. Lehet, hogy rosszul, de működik.
Pénzügyi coach vagyok, és bár már lassan 7 éve foglalkozom a pénzügyek és a pszichológia összegfüggéseivel, még mindig meglepődöm rajta, hogy az életmódunktól eltekintve nincs még egy olyan életterületünk, ahol ennyire meghatározóak lennének az életminőségünkre a megszokások, a sztereotípiák és az össztársadalmi hiedelmek. Ezekre építünk, még akkor is, ha látjuk, a saját bőrünkön és pénztárcánkon érezzük, hogy ez így nem jó.
Miért? Mert nem tudunk róla eleget.
Márpedig minden tudás nélkül belevágni valamilyen gyökeres változtatásba, olyan, mint az ugrás a semmibe. Veszélyes. Ezért inkább maradunk rossznál, amit már ismerünk.
Januári pénzszűke – és van itt még valami…
Túl a megkövesedett gondolkodási sémákon és az ismeretlentől való félelmen azonban van még valami, ami beteszi a kaput a pénztárcánknak januárban, csak nem ennyire nyilvánvaló módon. Mégpedig az, hogy panaszkodni jó.
És ezt élettani értelemben vedd szó szerint. A panaszkodás ugyanis az agy számára egy tűzijátékkal megspékelt boldogságorgia. Eszméletlen mennyiségű dopamint szabadít fel, ami az egyik boldogsághormon. Ezért érzünk megkönnyebbülést, amikor végre jól kipanaszkodhatjuk magunkat. És ezzel – éppen coachként gyakorlatból mondom – önmagában nincs is semmi baj. Én is gyakran alkalmazom ezt a coachingüléseken az ügyfeleimnél. A baj azzal van, amikor ezzel nem akarunk leállni. Márpedig az agyunk szereti a dopamint – és hajlamos úgy rákattanni, mintha kábítószer volna. Ennek oka pedig az, hogy egy veszélyes, vagy egyenesen vészhelyzetben az agyunk számára még a panaszkodás is inkább egyfajta cselekvéssel, megoldással ér fel, mint az, hogy ne tegyünk semmit.
Panaszkodni jó? Igen, élettanilag mindenképpen van értelme – és lelkileg is. Ha valamire azonban igaz, hogy jóból is megárt a sok, akkor a panaszkodásra ez mindenképpen igaz. Rá lehet szokni. Aztán pedig pótcselekvés lesz belőle – az agyunk meg jól meg is téveszt, hiszen tényleges cselekvésként fogja fel a dolgot. Csak éppen a pénztárcánk még mindig üres lesz. De nem annyira, hogy ne lehetne túlélni. Úgyhogy panaszkodunk boldogan tovább.
