Gyereket nevelni nem egyszerű dolog, főleg, hogy sok szülő más rendszerben nevelkedett, más mintát ismert meg a saját gyerekkorában otthon, mint amelyeket ma ajánlanak a szakemberek, vagy amelyeket látnak más, kortárs családokban. De vajon a nevelésnek lehet-e eszköze a büntetés, egyáltalán szabad-e fenyíteni a gyermeket, mit idézünk elő ezzel? Kugler Gyöngyi klinikai gyermekpszichológus, igazságügyi szakértő megosztotta velünk gondolatait.
Társadalmunkban nagy hagyománya van az ún. „poroszos” vagy autoriter nevelésnek. Ez azt jelenti, hogy gyermekkorunkban a szüleink szigorral, különböző típusú büntetésekkel neveltek minket és sok kritikát kaptunk, azért, hogy megtanuljuk, ”hogyan kell helyesen cselekedni.” Dicséretből jóval kevesebb jutott,” nem kell azt a gyereket elkényeztetni, ”túl beképzelt lesz” jelszavakkal.
A testi fenyítés különböző formában ma is él, és találkoztam olyan szakemberekkel is, akik enyhe formáit elfogadhatónak tartják, mint a nevelés eszközét. Mivel a társadalomban ez volt a fő trend, ezt a nevelési elvet mai is sokan jónak, hasznosnak tartják és eszükben sem jut megkérdőjelezni.
Határozottan érezzük, hogy létezik egy másik irányzat is, amely a dicséretnek, a pozitív megerősítésnek nagy szerepet tulajdonít. A legtöbb szülő már ezt is alkalmazza, de – én úgy tapasztalom – a másik, a büntetés, a kritika mellett.
A dicséret pozitív érzéseket generál
Büntetés és jutalmazás helyes aránya volna a megoldás? És ha igen, melyiket mikor alkalmazzuk? Mielőtt válaszolnánk erre a kérdésre, nézzük meg ezeket az „eszközöket” a gyermek oldaláról. Mit él át a gyermek, amikor dicséretet, (szép szavakat ölelést, puszit, simogatást) kap? Milyen érzések hatják át, amikor szidást, kritikát, büntetést (verést) kap?
Ha rendszeresen dicsérik – persze nem ok nélkül, hanem amikor megmutatja ügyességét, rátermettségét, sikert ér el valamiben – a gyermekben olyan érzés keletkezik, amely életérzéssé formálódik az idők során. Ha meg tudná fogalmazni ezt az életérzést, ezt mondaná: „Én egy klassz, okos szeretnivaló gyerek vagyok.” Ez az életérzés kiterjed a körülötte levő családtagokra is: „Ezek az emberek itt körülöttem kedves, barátságos lények, szeretnek engem, megkapom tőlük azt, amire szükségem van.” Sőt, a gyermek ezt az életérzést a világra is kiterjeszti: „Ez a világ egy barátságos hely, jó lesz nekem itt élni.”
A „rossz vagyok” stigma
Mit él át, ha folyamatosan kritikát, büntetést kap? Szégyent, szorongást, amely elvezet egy kisebbértékűségi érzéshez. A gyermek önmagát okolja, ha büntetik, ha szidják. Kialakul nála egy olyan életérzés, hogy: „Én nem vagyok elég jó, a szüleim nem ilyen gyereket akartak. Ez hosszú távon önbizalomhiányhoz és bátortalansághoz vezet.
Munkám során találkoztam egy három és fél éves kisfiúval, aki azt hajtogatta: ”Én rossz vagyok.” Nyilvánvalóan a szülei ragasztották rá ezt címkét, akik éppen válófélben voltak. Próbáltam a gyermekről levenni ezt címkét, de ő ragaszkodott hozzá. Makacsul hajtogatta, hogy de igen, ő rossz. Mivel csak egy vizsgálat erejéig láttam őt, nem volt módomban leválasztani róla ezt a stigmát.
Ha lett volna rá lehetőségem, elmondom neki, hogy ő nem rossz, hanem jó. Aztán megbeszéltük volna, mi az a dolog, tett, amit ő csinál, és amit a szülei „rossznak” minősítenek.
Ha ez a gyermek terápiában lett volna, akkor konzultáltam volna szülőkkel, és megértettem volna velük, hogy ne a gyermeket minősítsék, hanem azt a dolgot, amit szerintük csinál, amikor „rossz”. Én még nem találkoztam olyan szülővel, aki ne értette volna meg, hogy a gyermekről le kell választani azt, amit tesz, és azt lehet minősíteni. (pl. nem mászunk fel az asztalra, ezt neked nem engedjük meg).
A rosszalkodás sokszor segélykiáltás
Ebből következik, hogy nincs rossz gyerek. Ha egy gyermek viselkedése olyan irányban változik, hogy „nehezen kezelhetővé” válik (pl. erőszakosan viselkedik a társaival, vagy dacol a szülőkkel), akkor annak a gyermeknek valamiből hiánya van, érzelmi biztonsága megingott. Azt ilyen gyermek segítségre szorul. Meg kell érteni őt abban, hogy a kialakult viselkedése egy jelzés, egy segélykiáltás, ami azt közvetíti, hogy valami nincs rendben a lelkében.
A verés a legrosszabb dolog, amit tehetünk gyermekünkkel. Szégyent, megaláztatást él át ilyenkor, a fizikai fájdalomról nem is beszélve. A verés nem éri el azt a hatást, amit megcélzunk vele. Idomítás szinten igen. A megvert, síró gyermek abbahagyja azt a cselekvést, amit rossznak minősítettünk. De a lelke tele lesz a szégyen és megalázottság élményével és erősíti benne a „rossz vagyok, nem fogadnak el” életérzést, ami egész további fejlődésére, identitására, életvezetésére kihathat. Nyilván nem ezt akarjuk elérni nála. A gyermek türelemmel, magyarázatokkal is meg fogja érteni, mi a helyes, és mi nem az.
Kugler Gyöngyi klinikai gyermekpszichológus, igazságügyi szakértő
Mi a helyzet olyankor ha pl.játszótéren látok egy ilyen helyzetet ahol megaláznak nyíltan egy gyermeket . Belelehet szólni?
persze, miért ne lehetne, mi akadályozhat meg téged ebben? senki és semmi. ne várj külső visszajelzést, cselekedj jó érzésed szerint….de lehet, hogy a pofont te kapod 🙂 de ha ügyesen szólsz bele, a szülő elgondolkozik. nem az a cél, hogy most őt szégyenítsük meg,járassuk le saját gyereke előtt, hanem, hogy felmérje a tette súlyát. értelmes párbeszédet kellene kezdeményezni, de odafigyelve, hogy mire nyitott abban a helyzetben az az indulatától vezérelt szülő.
Utcai esetnél én egyszer annyit mondtam a magából kikelő felnőttnek, hogy „Hiszen csak egy kis gyerkőc, ne bántsa már.”
Azt gondolom, hogy nem kell eltűrnünk, elnéznünk, hogy egy önmagát még megvédeni tudót bármilyen szinten is bántalmazzanak.
Nekem csak meséltek egy esetet amit sajnos azóta nem tudok kiheverni.sajnos nagyon érzékeny lettem a gyermekekre mióta megszületett a lányom .