Más-kép(p) a császármetszésről

A Császárvárosok napján kerekasztal beszélgetésre került sor szombat délután Budapesten, melyen a résztvevők Rist Lilla újságíró moderálásával a császármetszések számának növekedésére kerestek magyarázatot, és a csökkentés lehetőségeit latolgatták. 

A kerekasztal résztvevői (ABC sorrendben):

• Bálits Éva, a Kismama újság főszerkesztője,
• Boksay Rita dúla,
• Bottyán Emese, szülésznő, a Bábaszövetség képviselője,
• Dr. Bőrdős Lajos, a jászberényi kórház osztályvezető főorvosa,
• Prof. Dr. Egyed Jenő, az orvostudomány doktora, országos szakfelügyelő,
• Dr. Kincses Gyula, az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet főigazgatója, ma már egészségügyi államtitkár,
• Dr. Martini Jenő, ügyvéd és szülész-nőgyógyász szakorvos,
• Prof. Dr. Rákóczi István, a Szent Imre Kórház osztályvezető főorvosa,
• dr. Varga Katalin, pszichológus, egyetemi docens,

A császármetszések számának növekedése

Rist Lilla először Rákóczi professzort kérdezte a császármetszések emelkedésének okairól, melyek közül a professzor úr hármat emelt ki:

• az első császármetszés a második gyerek megszületésének módját is meghatározza. Régebben másodjára megpróbálták a spontán szülést, most azonban 80-90 százalékban ismét császármetszés végeznek.
• medencevégű fekvés esetén is országos gyakorlat a császármetszés.
• nagyon magas a magzati indikációk aránya, amikor a rossz szívhang, azaz CTG-lelet miatt végzik el a császármetszést, annak ellenére, hogy a CTG vizsgálat nem megbízható.

Dr. Kincses Gyula leendő államtitkár elmondta, hogy a tárca vizsgálatai során óriási különbségeket találtak megye és megye adatai között, és ez szakmai okokkal biztosan nem magyarázható. Feltételezéseik szerint a császármetszés elvégzése sokszor nem a szakmai protokollok alapján történik, hanem az adott kórház szokásai szerint, ill. annak megfelelően, hogy az adott orvos milyen „iskolában”, kinél tanult. Ezért a tárca a megoldás útját a szakmai protokollok kidolgozásában és betartatásában látja.

Dr. Bőrdős Lajos felvetette a média felelősségét is, szerinte a kért császármetszések emelkedése annak is köszönhető, hogy sokan a hírességek példáit szeretnék követni. Többen is felhívták rá a figyelmet, hogy a kérésére elvégzett császármetszések aránya elenyésző, így az általános növekedés okai nem ebben keresendők. Bálits Éva pedig a Kismama újsághoz beérkező több száz szüléstörténetre hivatkozva szintén úgy látta, hogy nem gyakori az ilyen eset, ő még a szüléstörténetek között ilyennel soha nem találkozott. Tapasztalatai szerint, ha egy kismama császármetszést kér, akkor két eset következhet be: vagy elküldik hozzáértő pszichiáterhez, hiszen a kérés maga valamilyen pszichés problémára utalhat, amit kezelni kell, mint okot. Vagy, ha éppen olyan a kórház, tárt karokkal fogadják a kismamát, és valahogyan kerül objektív indoka is a műtétnek. Később azonban ő is kiemelte a média felelősségét, mivel szerinte a szennymédia hatására van természetes szülés-ellenes és császármetszés-párti közhangulat ma Magyarországon.

Dr. Varga Kata pszichológus Dr. Martini Jenő korábbi előadására hivatkozva azt emelte ki, hogy mennyire kedvezőtlen az a légkör a szülés körül, ahol az orvos ügyvédek által fenyegetve és félelemben érzi magát. Ezt az idegességet a szülő nőnek is átadja, és ezzel egy lefelé irányuló spirálba kerülhetnek. Szerinte nagyon fontos lenne az orvosok feszültségét is csökkenteni és az orvosok kommunikációjának a minősége is nagyon fontos. Hiszen ezzel tudják megerősíteni vagy éppen elbizonytalanítani a szülő nőt abban, hogy sikerülni fog-e a hüvelyi szülés.

Egyed professzor szerint az elsődleges társadalmi igény az egészséges újszülött, és az orvosok azért érzik fenyegetve magukat, mert előbb-utóbb, a  nagy számok törvénye alapján úgyis bekövetkezik valamilyen negatív történés, ezért azonban könnyen perelhetők. Megemlítette okként azt is, hogy a mai, modern nők igényei már mások, mint korábban – ez közderültséget és egyben némi felháborodást is kiváltott a hallgatóság soraiban ülő, „mai, modern nők” között.

Dr. Bőrdős Lajos az okok között még megemlítette, hogy manapság már olyan kórképekben szenvedő nők is teherbe eshetnek, akik régen nem, és ezeknek a terhességeknek igen nagy százaléka fejeződik be császármetszéssel. Ilyen pl. a cukorbetegség vagy az örökletes szűk medence.

Mi hát a megoldás?

A megoldások keresése során szimbolikus volt, hogy míg a nők inkább lelki és érzelmi támaszban, támogató környezetben gondolkodtak, addig a férfiak a szakmai protokolloktól és jogi teendőktől várták a megoldást. Kivételesen ez a két szempont most szerencsésen kiegészítette, és támogatta egymást.

Boksay Rita dúla vetette fel elsőként, hogy a lelki-érzelmi támaszt nyújtó dúla, egy, az egészségügyi személyzettel együttműködő, és egyben az anya pártján álló személy jelenléte bizonyítottan csökkenti a császármetszés valószínűségét.

Bottyán Emese szülésznő is a szülés alatti támogatás fontosságát emelte ki, amiben igen jelentős szerepe lehet a szülésznőnek is, aki egyszerre tud jelen lenni mind szakmai, mind emberi minőségében. A Bábaszövetség éppen ezért szeretné elérni, hogy a szülésznőket is bevonják már a várandósgondozásba is, és hogy az élettani szüléseket ők kísérhessék. A szülésznők képzésük során már megszerzik az ehhez szükséges ismereteket, azonban a törvény által engedélyezett szülésznői kompetenciák ennél sokkal szűkebb körűek. Dr. Kincses Gyula államtitkár úr megerősítette, hogy tervezik a szülésznők és a terhesgondozás helyzetének felülvizsgálatát, és hajlott arra, hogy támogassa javaslatot, hogy a szülésznőket is bevonják a terhesgondozásba.

Boksay Rita szerint sokat segítene az is, ha a szülő nőt nőként és emberként kezelnék mindenhol. Ez anyagilag is jobb lenne az államnak, hiszen a megelőzés még mindig olcsóbb, mint a felesleges beavatkozások sora, a műtétek, és annak következményei, ill. a tápszertámogatásokra költött milliók. Bottyán Emese is egyetértett azzal, hogy ha beindul a beavatkozások sora, egyik hozza magával a másikat. Ezért is tartaná jónak, ha szülőcentrumokban, születésházakban is lehetne szülni, ill. ha a szülésznőképzésnek tananyaga lenne a természetes segítségnyújtás módjai, módszerei is.

Többen – Boksay Rita, Dr. Varga Kata – már a következő generációkra gondolva kiemelték, hogy mennyire fontos, hogy lányainknak mit mesélünk, mit tanítunk a szülésről, a saját nőiességükről, mivel császármetszést kérni elsősorban önnön nőiségükben bizonytalan, szorongó, depresszív alkatú nők szoktak. Boksay Rita elmondta, hogy az oktatásban is van teendő, hiszen a gyógypedagógusok, szülészek, jogászok nagy része nem tudja, hogy a magzati oxigénhiányos állapotok 95%-a már a terhesség alatt bekövetkezik, és csak 5%-a alakul ki szülés alatt. Így fordulhatott elő, hogy két gyógypedagógustól is azt hallotta, hogy „nincs elég császármetszés” a károsodások megelőzésére.

Rákóczi professzor szerint nem is az országos átlag (Mo.-n 28,6% szemben az Eu 25%-os átlagával) az igazi probléma, hanem a kórházak közötti szélsőséges eltérések. Erre megoldást a saját kidolgozott szakmai protokoll jelenthet, amihez az osztály minden tagjának kötelező tartania magát, nappal is, és ügyeletben is! A megelőzést szolgálná az is, ha a várandósokat alaposan felvilágosítanák a császármetszés hátrányos következményeiről is, és eloszlatnák azokat a tévhiteket, hogy ez egy fájdalommentes, kellemes beavatkozás a szüléshez képest.

Az államtitkár úr elmenetele előtt, összefoglalásképpen elmondta, hogy szerinte az ügyvédi fenyegetettség érzése jelentősen hozzájárul a császármetszések számának növekedéséhez, hiszen inkább a biztonság kedvéért is elvégzik a műtétet az orvosok. A tárca szerint erre a megoldás a szakmai protokollok kidolgozása lesz, ami az orvosnak is védelmet jelent majd a bíróságon.

Martini doktor felhívta az államtitkár úr figyelmét arra is, hogy a kórházak felelősségbiztosításának kérdését is rendezni kell, hiszen ha a kórházaknak kell saját zsebből kifizetni a kártérítéseseket, az tovább rontja az ellátás színvonalát, személyi és tárgyi feltételeit.

A beszélgetés végén alkalma volt a hallgatóságnak is hozzászólni. Egy császármetszéssel szült édesanya elmondta, hogy neki például azért volt nagyon rossz élmény, mert nem tájékoztatták megfelelően, nem tudta, mi vár rá a műtét után, és később sem kapott semmiféle lelki támogatást a kórházban, neki kellett utánajárnia még annak is, hogy hol, kitől kérhet segítséget. Rákóczi professzor teljesen egyetértett azzal, hogy jogos az igény a lelki támogatásra is, és ezen a területen még nagyon sok a tennivaló. Véleménye szerint nagyon kevés az az eset, amikor azonnal rohanni kell a műtőbe, így lenne idő a szülőágy mellett megbeszélni a szülő nővel, a párral a következő eseményeket. Programozott császármetszés esetében pedig ez egyenesen kötelező, jogszabály írja elő!

Palásti Tünde, a TAVAM elnöke szintén a prevenció fontosságát hangsúlyozta, nem csak a média felelősségét emelte ki, hanem azt, hogy a szakember képzés során is már gondot kellene fordítani a császármetszéssel kapcsolatos gondolkodás formálására.

Csűrös Erzsébet szülésznő elmondta, hogy ők az osztályukon elvégeztek egy kétéves kimutatást arra vonatkozóan, hogy milyen beavatkozások történtek azoknál a kismamáknál, akik választottak, és akik nem választottak szülésznőt. Ez is azt támasztotta alá, hogy a beavatkozások (császármetszés, gátmetszés stb.) kevesebb volt azoknál, akik választott szülésznővel szültek. Ennek részben az is az oka (amit az osztály orvosai is elismertek), hogy az orvos nem „sündörgött” a szülő nő körül, nem vizsgálta feleslegesen, nem sürgette, hanem rábízta a szülésznőre a vajúdó kismamát.

A beszélgetés után mi azzal a pozitív érzéssel indultunk haza, hogy valami megmozdult, az érintetteknek sikerült átbeszélni a fal felett egymáshoz. Reméljük, lesz folytatás!

Kocsisné Péterfy Hajnal