Tulajdonképpen nagyon boldognak kellene lennem. Alig múlt este hét óra, a kicsi alszik, a takarítást, mosást, tornát, és minden mást, amit ebbe a napba beterveztem, el tudtam végezni, és még írni is van időm…
Igen, ezek apró örömök, de észre kell vennünk ezeket az apróságokat ahhoz, hogy könnyebben vészeljünk át a nehéz időszakokat. És milyen jó, hogy jut idő az írásra, hiszen anélkül nem
is tudom mi lenne velem…
Most, amit nem osztanék meg senkivel, elmondom mindenkinek… A témához kapcsolódó videómat itt találjátok.
Egyik novellámat sajnos nem találtam a webemen, pedig szívesen megosztottam volna, szerintem az egyik legjobban sikerült írásom. És a jelenlegi érzésemet ez is csak fokozza, ami már két hete tart. Balszerencsék sorozata, és pokoli nehéz most a jót látni.
De vajon merjek erről beszélni, vagy a rosszindulatú embereknek okozok nagy örömöt ezzel (is), és az én szerencsém, hogy végre jobb dolgok történnek, még várat magára…
Két féle ember létezik:
Van aki, csak a szépet és a jót osztja meg, mert szereti, ha az emberek felfigyelnek rá, példaképként tekintenek rá. Van az állandó siránkozós típus, aki csakis azért szereti azt művelni, hogy úgy vonja magára a figyelmet, mert szereti, ha sajnálják.
És közben egyik kép sem valós, amit a külvilág felé közvetítenek. Aki ismer engem, az tudja, hogy őszinte vagyok, sőt, túl őszinte. De vajon jó ez a mai világban? Jó az, hogy nem tudok kétszínkedni? Jó, hogy nem tudok hazudni?
Az elmúlt napokban olyan csalódások értek, és olyan dolgokkal szembesültem, amik valójában ismerősek voltak számomra, tehát már éreztem ilyet, és azok a személyek már nem egyszer „döftek hátba”, mégis rettenetesen érint.
Annyira akarok hinni a jóban, az igazságban, hogy talán ennek köszönhető, hogy újra és újra csalódok. Lehet rám követ dobálva azt mondogatni, hogy ilyen az élet, gyenge vagy, szokd meg, hogy ilyenek az emberek, stb.
De akkor sem értem, hogy lehet valaki ilyen… Órákon át hallgatom valaki hazugságát, jópofizik, aztán gerinctelenül hátba szúr… Lehord valakit állandóan, aztán megy oda másnap kedveskedni… Vagy éppen csak a saját érdekeit nézi, és úgy gázol át máson ahogy tud… Te szívességet teszel valakinek, de cserébe nem kérhetsz egy apróságot?! És még sorolhatnám…
Nem, ezt valahogy nem fogom megérteni soha. A párom és én annyira mások vagyunk. Sokszor mondogatjuk, nekünk valahol máshol kellett volna születnünk. Olyan mások vagyunk… Hála Istennek sokan szeretnek bennünket, így tudunk is erőt meríteni. Ezt az utolsó
mondatot ki akartam törölni, mert kicsit talán beképzeltnek tűnhet, de ez a valóság, és egyre több hozzánk hasonló gondolkodású emberrel találkozunk.
Melankólia. Igyekeztem elkerülni, de ez a két hét rettenetesen megviselt, és hogy szinte szünet nélkül történt valami rossz minden nap, nem ment. Az anyagi veszteség nem fáj annyira, mint az emberek viselkedése. Mert valójában az bánt jobban. Az kegyetlenül tud fájni. Az emberek határtalan rosszindulata…
Enni, aludni alig tudok, és a súlyveszteség mellett, nem csak lelki fájdalmaim vannak, hanem már testi is… Nem vészes, nyugi. Gondolkodtam, merjem leírni, vagy ne, de úgy gondolom az élethez tartozik ez az érzés és élethelyzet (is). Bár az a típus vagyok, aki nem szereti, ha sajnálják. Szánalom nem kell senkitől, sem irigység.
Khm…irigység. Éppen témánál vagyunk, és rengeteget írhatnék róla, de akkor vége sem lenne ennek a bejegyzésnek, majd egyszer. Ki kellett írnom magamból. Ha írok, megszűnik a világ, kiírom a fájdalmam, és sokkal könnyebb utána. Erre való a napló is. Miért nem oda írom?
Azért, hogy picit a meséljek a szürkébb napokról is, hogy senki ne gondolja azt, hogy mi csak a rózsaszín világot ismerjük, mert a sors csak olyat osztott nekünk… De hatalmas öröm számomra, hogy minket mindig közelebb hoznak a nehézségek, nem pedig eltávolodunk. És ezt a stabil kapcsolatot soha nem rúgnám fel (tudom, soha ne mondd, hogy soha), a csillagokat lehoznám érte.
De tudjátok, hogy én nem szeretek szomorúan lezárni semmit. Ezért a pozitív dolgokat is megszeretném osztani. Egészségesek vagyunk, van mit ennünk, van hol laknunk. A párom karrierje szépen ível felfelé, és sokat dolgozik ugyan, de a maradék energiáját és figyelmét a fiára és rám fordítja. Nála tökéletesebbet el sem tudok képzelni. Hogy vannak – e viták? Vannak, mint minden normális kapcsolatban. De mi elnézést tudunk kérni, be tudjuk ismerni, ha tévedtünk, ellenben sok más emberrel.
Ezek a dolgok adnak erőt a mindennapokhoz, és energiát, hitet, hogy türelemmel várjam a jót, ami a rossz után történni szokott. Na, meg a kis kirándulások, amik segítenek kicsit elszakadni az itthoni gondoktól, és ha rövid időre is, sikerül kikapcsolódni, és elengedni a stresszt. Ha Ti is szívesen olvastok, nagyon sok jó édesanyáknak szóló könyvet találtok itt.
Mindemellett nagyon boldoggá tesz az, hogy a párom előtt önmagam lehetek. Nagyon ismer engem minden téren, talán még jobban, mint saját magam. Vele és előtte őszinte lehetek, nem „követeli” az állandó mosolyt, amit a világ elvár…
Igen, talán most ebben a pillanatban nem én vagyok a világ legboldogabb embere, de érzem, hogy hamarosan valami nagyon jó dolog fog történni, addig is türelemmel várok, és igyekszem ezeket az apróságnak tűnő, mégis óriási, értékes dolgokat észrevenni, értékelni, és a kisfiam szemében mindig látni azt a őszinteséget, ami mindig erőt ad ahhoz, hogy higgyek a szépben, és a kicsikém is tudjon bízni bennem, hogy igen, minden rendben van, és rendben is lesz.
Köszönöm, hogy elolvastátok, kívánom, hogy mindenki könnyen vészelje át a nehéz időszakokat, merjen bízni abban, hogy jó dolgok várnak Rá, mindenki elnyeri méltó jutalmát, és akkor se veszítse el senki a hitét, ha éppen átvonul egy felhő, hiszen mindig kisüt a nap!!!
Puszi,
Iza
