A felnőtt lét rohanó gyönyöreiben néha elfelejtünk egy (meg sem gondolnánk mennyire) fontos tényezőt, ami nem más, mint: gyermeki fejjel tekinteni a világra. A mindennapos teendők, a temérdek nyakunkba szakadt kötelezettség és a mindennapi rutinunkba olvadt mókuskerék teljesen elnyeli azt az énünket, aki még igenis hisz a csodákban. Hisz benne és látja, hogy a világ, amelyben élünk, apró meseszerű történések sorozata. Hisz benne és látja, hogy a stressz igenis elfeledhető, hogy az örökös munka-evés-alvás (plusz millió és még egy napközbeni feladat) összhatása egy időnként elengedhető és kizárható cselekedet-halom. De az emberek java mélyen elrejti magában ezt a gyereket és maximum néhanapján engedi ki a napfényre.
Pedig mennyi, de mennyi felesleges feszültségtől megóvhatnánk saját magunkat, ha olykor hagynánk felszabadulni a gyereket odabent és nem vennénk mindent véresen, felnőttesen komolyan. Természetesen nem azt mondom, hogy életünk fontos döntéseit kezeljük fegyelmezetlenül és vicceljük el a lehető legtöbb szituációt, ahová mégiscsak kellene a komolyság. Pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy alkalomadtán szemethunyhatunk elfoglaltságaink felett. Esetenként megállhatunk egy röpke pillanatra, hogy vágyakozó tekintetünk a távolban keresse meg a körülöttünk lévő varázslatot. Mert elhiheted, kedves Olvasó! A csodák köztünk élnek.
Gyerekjáték
Tegye fel a kezét, aki figyelt már meg egy gyermeket miközben játszik! Amennyiben felemelted most a kezed, biztosan megvan előtted a kép, ahogy a lurkó teljesen magán kívül, önnön gondolataiba zárkózva, talán magában beszélve merül el a mesék fantasztikus világában. Amikor egyedül játszik ez akkor különösen jellemző. Saját részről lefolytatott komplett párbeszédek zajlanak le a fejben. A képzelet felszabadulásának a világon semmi nem szab határokat, bármilyen képességekkel felruházhatja a játékbabát, kreálhat beszélő autót vagy egymással kommunikáló állatokat a farmban. Kaphatnak a barbie-babák szupererőt vagy maga a gyermek bújhat bármilyen szerepbe, amit elgondol magának.
Ilyenkor nagyon lényeges folyamatok mennek végbe a személyiség fejlődése során. Ugyanis képesek teljes egészében kizárni a külvilágot és létrehozni valami egyedit, alkotni valamit, ami csak az ő, individuális egyéniségüknek kedvező. Valami olyat, ami másnak nincs, amiben ők hozzák létre a szabályokat és át is léphetik őket, hiszen nem lesz, aki rájuk kényszeríteni azok betartását. Ez nem pusztán a kreativitást fejleszti, hanem a későbbi konfliktuskezelési képességének is pozitív irányt adhat. Hiszen a kitalált karaktereit ő maga ruházza fel tulajdonságokkal, ő határozza meg, hogy mi történik velük és ő is kezeli a szituációkat, melyekbe beleképzeli őket.
Na és te, kedves Olvasó! Mikor engedted utoljára szárnyalni a képzeleted?
Az elménkre nagyon pozitív hatással lehet, ha kiengedjük belőle a megrögzött mindennapokat és hagyjuk kiürülni annak érdekében, hogy olyan tartalommal töltődhessen fel, amiben örömünket leljük. Ehhez viszont az kell, hogy szakítsunk magunkra némi időt, amikor valami olyannal foglalkozunk, ami boldogsággal tölti meg lelkünket. Lehet ez valami sport, kreatív tevékenység, művészet, zenehallgatás, filmnézés, tulajdonképpen: bármi. A lényeg, hogy miközben abba fektetjük az óráinkat, a képzeletünk szabadon kószálhasson a végtelenben. Ne szabjon semmi gátat annak, hogy újra gyermeki mentalitással megalkossuk a saját világunkat. Ez a képzelt világ lehet valós, de valótlan gondolatokon alapuló fantázia is. Engedjük fel agyunk teljességgel kimeríthetetlen korlátait és bújjunk újfent gyerekbőrbe.
Láttál már gyereket, aki egy stresszes helyzetben teljesen nyugodt?
Minthacsak képes volna egészen ignorálni a frusztráló tényezőket. Mintha meg sem hallaná, észre sem venné a körülötte lévő perpatvart. Ez sokszor éppen azért eshet meg, mert gyermekként egy komoly döntés, stresszes helyzet, vagy kellemetlen hétköznapi esemény, nem úgy ér el a tudatba, mint egy felnőtt ember gondolataiba. A felnőtt már mérlegel, folyamatosan kattog, mindenekfelett logikusan próbálja megoldani a rá váró feladatokat. Egy gyermek nem azt fogja nézni, hogy milyen negatív kimenetelei lehetnek egy eseménynek. Nem a rossz oldaláról fogja majd meg a jövőt, hanem a reménnyel telt oldaláról.
Gyermekként csak a ma létezik
Ők nem kreálnak a holnapokból mini horror történeteket. Nem kattognak a nap huszonnégy órájában azon, hogy mi lesz egy nap, egy hét, egy év vagy egy évtized múlva. Egy bizonyos korig még semmi egyéb nem számít, csak a MAI NAP. Az, hogy mi lesz a reggeli, hogy mikor megy a kedvenc mese a tévében, hogy mi lesz a suliban, hogy mit fog álmodni, amikor álomra hajta a fejét. Az, hogy mi lesz holnap? Gyakorta ahogy esik, úgy puffan – alapon működik náluk.
Mi felnőttek mit csinálunk? Tervezünk, előre gondolkodunk, teleírjuk a naptárat, stresszelünk, aggódunk, olykor katasztrófafilmmé változtatjuk a holnapi napot, de az összeset, na nem ám csak párat, ha már valami rossz, legyen minden az: úgy szépen, igényesen. Átrágunk minden létező negatív elágazást, ami utunk elé kerülhet és elfelejtjük megélni a mai nap apró csodáit. Pedig végtelenül szükségünk lenne arra, hogy el tudjuk engedni az önmagunk felé támasztott elvárások teljes hadseregét, hacsak egy egészen rövid időre is. Szükségünk van rá, hogy megálljunk egy percre. Biztosan ti is éreztétek már az alábbi idézetben megfogalmazott gondolatokat:
„El sem hiszem… Az utóbbi hetekben olyan sűrűn jöttek a külső ingerek, hogy egyszerűen eszembe sem jutott kikapcsolni. Mennyire ironikus, hogy az agyadnak minél inkább szüksége lenne rá, annál kevésbé érzel rá késztetést, hiszen a gondolatok őrült villámlása egyszerűen nem hagyja kiburjánzani az elképzelést: lazíts.” – J. D. József
J. D. József – blog
Ez az idilli lazítás pedig tökéletesen megidézhető állapot, ha az ember néha kikapcsolja felnőtt mivoltát és elkezd koncentrálni a lelkében bujkáló gyermekre. Arra a gyermekre, aki alig várja, hogy újra móka és kacagás legyen az élet egy része. Arra a gyermekre, aki a mának él és nem retteg a jövőtől. Arra a gyermekre, aki megáll az úton, hogy megfigyelje a nagy, előtte szálló lepkét. Arra a gyermekre, akinek ideig óráig mindössze annyi gondja van, hogy csokisan vagy fahéjasan kérje a tejberizset. Arra a gyermekre, aki még nem merül el a problémákban, pusztán átsiklik felettük, mintha nem lennének.
Mi emberek sosem növünk fel igazán. A fiatalabb, naivabb, reménnyel telibb énünk örökké bennünk lapul. Néha engedjük ki!
Tudom, ezzel nem oldódik meg semmi. Tudom, hogy attól, hogy olykor kikapcsolunk még senki nem dönt, senki nem főz, senki nem cselekszik helyettünk. Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem ruházhatunk át és nem hunyhatunk szemet felettük. De azt is tudom, hogy mindenki megtehet magáért (hacsak pár órára is) annyit, hogy kikapcsol egy pillanatra. Egy egészen röpke pillanatra, amikor tudatosul, hogy a gond múló állapot, amikor elszabadul a képzelet és feltörekszik az alkotói kedv. Amikor élvezzük a jelent és hálásak vagyunk azért, amink van. Egyetlen, aprócska pillanatra, amikor kiengedjük a kezünkből az irányítást és összevisszaságot csinálunk a rendből. Mert az úgy rendben van, mert megtehetjük, mert ez a mi életünk, mert megérdemeljük.
Mert tudjátok, hogy mit tanulhatunk a gyerekektől? Az élet értelmét: ÉLNI A MÁNAK! Gondtalanul kacagni a semmin, levetni vagy akár fel sem venni a mázsás súlyt, ami a mindennapi kötelességeink által nyomasztja lelkünket. Észrevenni a körülöttünk lévő megfoghatatlanul gyönyörű bolygót. Nem gondolni semmire, vagy elbújni a képzeletünk megmásíthatatlanul végtelen útvesztőiben. Hinni…elhinni, hogy csodák márpedig vannak és az első számú csoda: maga a nagybetűs ÉLET.
