Öregedő testbe zárt gyermeki lélek – Nem számít hány éves vagy, amikor ezt olvasod. Vannak dolgok ebben a fantasztikusan kidolgozott s felépített világban, melyek szigorúak és állandók. Nem tesznek kivételt senkivel, mert valahol mindenkinek elkezdődnek, s valahol kivétel nélkül mindenki számára véget érnek. Ez a váltakozás az univerzum egyik legrejtélyesebb hullámvasútja és ezen bizonyos dolgok, melyekről szó van: az önnön napjaink kezdetei és végei.
Az egyik pillanatban megszületsz, minden új, minden különleges és tiszta. Csecsemőként arcod hófehér, bőröd tükörsima. Egy pillanat műve az egész. Lehunyod a szemed, s mire újra kinyitod, a tükörképed, aki visszamosolyog rád, többé nem az az ember, aki születése pillanatában volt. Nem túlzok, amikor ott leszel (remélem, drága Olvasó, hogy) bőven 70 felett, igenis vissza fogsz nézni. Túlzás nélkül egy szempillantásnak fog tűnni az a hét évtized.
Mindenki arcára mély barázdákat szánt egyszer a mindennapok vasfoga.
A test csupán egy eszköz a végtelen lélek számára, hogy fizikai megtestesülésében létezhessen. Elhasználódik, elmúlik, mint egy kopott játék a fiók mélyéről. Elgyengül, a végtagok remegve igyekszenek helyükön maradni, a feszesség elillan, az erő múltba fullad, a szív fáradtabban dolgozik mellkasunkban. De mi történik odabent?
Néztetek már bele egy olyan öreg szempárba, amely mögül gyermeki mosollyal kacsint vissza egy fiatal lélek, aki csupán fizikai kalitkájába lett zárva? Édesanyám épp a napokban ejtett el egy ilyen gondolatot előttem. Most ne arra gondoljunk, hogy szellemi szinten maradunk örökké gyerekek. Nyilván folyamatosan fejlődünk, tapasztalunk, tanulunk, bölcsebbé válunk.
Csupán az emberi elménk nehezen fogadja el azt, hogy mégis mi történt a testünkkel, ha a fejünkben még mindenünk ép és életerős. Miért lötyög ki az a fránya kávé a csészéből, mielőtt ajkainkhoz érne? Hiszen már milliószor emeltük fel és tettük le életünk során… Miért olyan nehéz szaladnunk a busz után, ha egyszer gondolatban már rég rajta ülünk? – Teszed fel magadnak a hasonló kérdéseket, de nem veszed észre, hogy elrepül feletted az idő.
Hiszen az egyik pillanatban még gyermek vagy…
…mindenkinek csókolom-ot vagy jó napot kívánok-ot köszönsz az utcán, majd tömegével érkeznek a kijelentések, hogy „de szép nagyre nőttél”, amiket eleinte kedvesen, mosolyogva elkönyvelsz, hogy de aranyos a néni/bácsi, amiért megdicsért. Mindeközben hiába vizsgálod magad, rád ugyanaz az arc tekint vissza, mint korábban, ezért sehogy nem veszed észre, hogy elrepül feletted az idő.
Majd következik az, hogy mindenhonnan kapod a beszólásokat, amiért mindenkit magázol, mert hát mondjad nyugodtan, hogy: Szia Jolika néni, hogy vagy? – S utóbbinak örülsz is, nagynak érzed magad tőle, amiért tiszteletteljes gesztusaidért – habár először megfednek – végül megengedik, hogy egyenlő felekként, alá és fölérendeltség nélkül kezeljétek egymást. Azt gondolod megnyílt a világ, amiért végre az emberek java részét tegezheted, de nagy örömödben nem veszed észre, hogy elrepül feletted az idő.
Aztán jön, amikor még huszonéves korodban csókolom-ot köszön neked a szomszéd gyerek…
Te meg ismét jót kacagsz, hogy nahát, kis aranyos, még nem tudja, hogy kinek hogy kell. Mire a következő pillanatban bevásárlás alkalmával a boltban egy picilány az anyukája szoknyája mögé bújva bámul rád és a 40 körüli édesanya gorombán rászól gyermekére, hogy: ne nézd ennyire azt a NÉNIT, nem illik. Na itt már baj van – gondolod. Nem, nem lányt, nem nőt: NÉNIT. Kikérem magamnak! – dühöngöd fejedben, hát hol vagy te még a nénihez! Ami bár igaz, de a kimondott szó visszavonhatatlan, s te továbbra sem veszed észre, hogy elrepül feletted az idő.
Arcodra erőltetsz egy félmosolyt, végül is, mindenki annyi, amennyinek érzi magát, nemde? S tovább állsz, békés érzéssel a lelkedben, hogy nincs itt még gond, elvégre mindenki felnő egyszer, az pedig jár ilyen apróságokkal, mint néhány nekünk címzett „csókolom” vagy „néni”. A nappalokat váltják az éjszakák, iszod a reggeli kávéd, majd feküdhetsz is le aludni, átrohanod a világmindenséget, de ebben az őrült ütemű életvitelben nem veszed észre, hogy elrepül feletted az idő.
Megtalálod a párod, megházasodsz, családot alapítasz. A neved már-már eltűnik az éterben, mert mindenki anyának (vagy apának) szólít. Neveled a gyönyörű gyermekeidet és arra leszel figyelmes, hogy csemetéd egyik nap még kisbaba és tündéri, másnap már kamasz és szófogadatlan, harmadnap pedig felnőtt és független.
Ajkaid halovány o-t formálnak a meglepettségtől, hiszen olyan, mintha minden csak tegnap történt volna. Odaállsz a tükör elé, talán észreveszed a szemed sarkára csücsült apró mosoly-ráncot, de ráfogod a sok nevetésre, hiszen nagyon víg kedélyű vagy. Veszel néhány kozmetikumot, ami segít elfedni a jeleket, már ha egyáltalán zavar, majd elengedve a tényeket füled mellett, egyszerűen nem veszed észre, hogy elrepül feletted az idő.
A gyermeked is megleli a párját, ő is megházasodik, míg öregedő óra zaja kattan a háttérben.
Még meg sem született az unoka, de téged máris nagymamának (vagy nagypapának) hívnak. S innentől kezdve, elfeledheted lassan az anya (apa) megszólításokat… Ja, hogy egyszer keresztneved is volt régen? Mikor volt már az, hmm, igazából mintha csak tegnap lett volna.
Az egész család mamaként vagy papóként emleget és lassan mindenki jobban kezd félteni téged, mint önnön gyermekét. Nem érted. De hiszen nem vagyok én béna, ki tudom nyitni azt a befőttes üveget. S mire észhez térsz, az unoka már ki is vette a kezedből, hogy majd ő letekeri azt a tetőt. Hálás vagy, bár nem tudod mi szükség volt erre, hiszen megy az magadtól is. Megköszönöd, de egyszerűen nem akarod észrevenni, hogy elrepül feletted az idő.
A fene… magas ez a lépcső. Hűha, meg kell állni szusszanni egyet, de semmi gond, mindjárt fent vagyok! – Biztatod magad. Unoka áll a lépcső tetején, nyújta csepp kezét: gyere nagyi, segítek! – Csilingeli életvidáman, s ráncosodó, fáradt kezeidet övéibe emeled, felcsoszogsz a maradék fokokon, görnyedt puszit adsz a feje búbjára és nézed, ahogy játszani rohan. Te pedig a szemed láttára bekövetkező fiatalság kivirágzását figyelve sem veszed észre, hogy elrepült feletted az idő.
Kezded érezni, hogy egyre több alvásra van szükséged, tested aludni vágyna. Bekopogtat az elmúlt 80 év és tudod: megcsappant az energiád is. Ezért a háló felé tartva nyugovóra hajtanád fejed, de belefutsz az előszobai tükörbe. Te jóságos ég! Ki engedte be a szomszéd öregasszonyt?! Mormogod magadban, majd közelebb lépsz. Mintha valami ismerős villanna meg az idegen tekintetében.
S akkor látod. Látod önmagad idő rágta lenyomatát. Bőrödben már nem csupán nevetőráncok kószálnak, hanem komplett vizesárkok kacskaringóznak szemeid és ajkaid körül. Hajadat dér lepi el, az őszülő szálak tartás nélkül omlanak a fejedre. Hátad görnyedt, végtagjaid göcsörtösek, mozgásod nehézkes.
Tekintetedet megkoptatták az évtizedek, de mégis megbújik ott valaki öregedő szemeid mögött…
…látod, ahogy integet. Félénken, mégis kíváncsian. Ezért egészen közel hajolsz, hogy láthasd. Arra leszel figyelmes, hogy te magad nézel vissza az idősödő szempárból. Önmagad igazán fiatal és lobbanékony énje. Szenvedély gyűrűzik abban az enyésző csillogásban és víg kacaj töri körülötte a csendet.
A tested elhasználódott, már-már a végét járja. Ám a lélek! Oh, az az örök lélek, még most is ereje teljében van. Olyan gyorsan futkározik, hogy alig tudod követni, dinamikus mozgása könnyed és kecses, mint egy balerináé. Fény gyűlik körülötte, óriási szárnyait bonja ki és elemelkedik a földről. Tátott szájjal bámulod a tükörképedben gyöngyöző jelenetet.
– Nem vettem észre, hogy ennyire elrepült felettem az idő. – Suttogod magad elé teljes meglepettséggel.
– Most már nem is számít. – Dalolja a gyermek szemeid tükréből. – Most már semmi sem számít.
Mi kell a férfinak? – Ha rossz a kedve | Babafalva.hu
Az évtizedek képkockái filmszerűen peregnek le előtted. Mielőtt minden teljes feledésbe merülne, mielőtt lejár a mandátum és a fizikai élet múltjába borul, akkor ér tudatodba az elmúlás létezése, hogy eddig MIÉRT nem vetted észre, hogy mennyire elrepült feletted az idő. Mögötted a vekker kattanásától borsózni kezd a hátad. Akkor és ott, abban a nagy felismerésben delet üt a portól fuldokló óra, majd a fényre andalító homály csordogál. Vége, ennyi volt – gondolod, mielőtt minden elsötétül, s angyalok vezetnek át a végtelenségbe.
„A rossz hír, hogy repül az idő. A jó hír, hogy te vagy a pilóta.”
Michael Altshuler
